Fáradt vagyok és nem akarok főnök lenni.

Nem lennék főnök. Ez arról jutott eszembe, hogy nagyon fáradt vagyok. Erről meg az jutott eszembe, hogy nem a munkától. Az sok – így mérlegidőszakban. Semmi gond, meg kell csinálni. Az emberektől vagyok fáradt. Ő miattuk nem lennék főnök sem.
Megfigyeltem, hogy a munkában pontosan tükröződik az emberek személyisége. Pontosan úgy végzik el a feladatokat, ahogy az életüket is vezetik. Nem mintha reprezentatív kutatást végeztem volna, de nyitottságom okán sok embert ismerek a munkahelyemen. Jobban, mint általában ez lenni szokott. Van egy bizonyos típus, akitől a falnak mennék, ha én lennék a vezetője. Ő az, aki tartalom nélkül éli az életét, szolgalelkűen teljesíti magánéletbeli feladatait, konfliktuskerülő, a legkisebb kockázat elvén viszi mindennapjait. Precizitása abból áll, hogy rögeszmésen ragaszkodik egy megszokott (sokszor másoktól átvett) rendszerhez. Kísérletező kedve nincs.
Lehet, hogy nagyot tévedek, de az alábbiakra jutottam.
Az ilyen beállítottságú ember a lehető legpontosabban végzi el a feladatait, otthon is, a munkahelyén is. Csak meg ne bomoljon körülötte a rendszer! A legapróbb változástól megijed. Ami a munka szempontjából számomra érthetetlen: nem érdeklik az összefüggések. Nem kíváncsi, hogy azt a bizonyos feladatot miért kell elvégezni? (Mert a főnök ezt mondta, mert ez van a munkaköri leírásban /van még ilyen?/, mert így szokta meg x év alatt)
Írok ide egy példát, a fióki múltamból. Bejön az ügyfél és azt mondja, hogy Ammanba utalna tízezer dollárt. Ezt mechanikusan el lehet végezni. El is végzik. (Mostani munkámban, javítom az ilyen teljesítésből eredő hibákat)
Annak idején engem részletesen érdekelt, hogy mi történik egy nemzetközi átutalás során? Nem írom le – pedig érdekes. Száz dolgot tudtam meg, és ezáltal száz hibát tudtam megelőzni, arról nem beszélve, hogy az a fránya ügyfél kérdez mindenfélét.
Nagyon meredek következtetésre jutottam. Azok, akik nem foglalkoznak a saját életük miértjével, a honnan –hová kérdésével, és nem keresik az okokat, az élet más területén sem teszik ezt, mondjuk a munkájukban.

A konfliktuskerülő és kevésbé kezdeményező ember, nem kérdez, nem mondja, ha problémája van, hanem küzd magában. Vezetőként ezt is nehezen viselném. Nem beszélve az ilyen magatartásból eredő, esetleges felesleges munkáról, időpocsékolásról.

Nem attól vagyok fáradt, hogy vannak, akik ilyenek, hanem attól, hogy láthatólag nem lehet őket kimozdítani a világukból, és az ő kérdéseiket, az ő munkájukkal kapcsolatban nekem kell feltennem, hogy lássam, mi miért nem úgy megy, ahogy kellene? Mert a munkánk összefügg.

Kollégaként nem okoznak nekem gondot, elfogadom, hogy ilyenek, nem foglalkozom velük.

Na, ezért nem lennék főnök. Minden túlzás nélkül: embert próbáló dolog, és különös képességek kellenek ahhoz, hogy az ilyesmit egy vezető kezelni tudja. Persze az is lehet, hogy ez csak nekem látszik problémának, és a főnököknek nem. Lehet, hogy az én főnökeimnek jómagam vagyok a probléma? Lehet, hogy valamelyikük éppen blogot ír, amiben a hozzám hasonló, lehetetlen beosztottakról elmélkedik?

Ez jutott eszembe, mert fáradt vagyok.