Szellemileg nem merevítek...

Takarítottam és a felmosórongy (mikro szálas) kicsavarása közben eszembe jutott, hogy már olyan hihetetlenül okos vagyok, hogy még én is elcsodálkozom magamon! A nappalival végeztem, amikor rájöttem, hogy az érzéseimből egyre jobban tudok gondolatokat formálni és meg is tudom fogalmazni. Már-már megvalósulni látszik az a vágyott hármas harmónia. A hálószobában egész más dolgok jutottak eszembe, felmosás közben.
Hogy rohadtul nem vagyok okos. Ha annyira tudnám a nagy igazságokat, teljes lelki békével csordogálnának a napjaim. (folyó, csónak, sziget stb...) Mert annyira azért nem vagyok okos, hogy azt a hihetetlen erős vágyat félre tudjam tenni, és ne gebedjek bele, hogy nem tehetem, amit nagyon szeretnék.
A hallban már tudtam, hogy szellemi fejlődésemet mutatja, hogy például ilyenkor nem sírok és nem gondolom, hogy úgy szar az élet, ahogy van.
Irtózatos szellemi magaslataimban annyira gyarló és földhöz ragadt vagyok, hogy már megint elcsodálkozom magamon. Tudom a módszereket. Pontosan tudom, hogyan lehet csillapítani a vágyat, de én NEM AKAROM! Erre a gondolatra jött válaszként, rögvest (már a konyhánál tartottam) Oscar Wilde, aki szerint a vágy leküzdésének egyetlen módja, ha megéljük. (vagy kiéljük, nem tudom, nem néztem utána)
Baromi büszke voltam magamra, hogy megint találtam nagy okosságot, ami engem támaszt alá. Ekkor meg eszembe jutott Buddha. Kicsit félretoltam magamban, pihenjen egy kicsit, úgyis ledumáltam már vele, hogy sehol nem tartok még.
Délután elkezdtem feltúrni a könyveimet, hátha valahol írnak erről a megrekedt állapotról. Nyilván azért, hogy igazolást találjak iszonyú primitívségemre. Találtam is! Méghozzá a buddhizmus egyik ága, amely azt tanítja, hogy mindent meg kell tapasztalni, ahhoz hogy helyes döntést hozhassunk. És akkor ott a Gyémánt Út, a maga világi buddhizmusával, ahol csak a motiváció számít.
Most elégedett lehetnék, mert kígyó-módon kijátszottam magamat, összeszedve egy csomó részigazságot, hogy szép lila ködöt fújjak az agyamra.
Na, azért ekkora baj nincsen! Látom és értem a körülményeimet, nem sírdogálok, nem vagyok rosszkedvű. Csak az rohadt vágyakozás, az nem hagy nyugodni, de oda nem adnám semmiért!
Mindezen közben rengeteget olvastam, Csernust, Poppert, Füst Milánt, Márait és megint felfedeztem, hogy nem én vagyok a hülye, de az okos sem. De azért fejlődöm. (és vágyakozom)

És művelt leszek! Egyszer majd. Itt a bizonyíték: