Józan ész, mikor kimész, én kinyitom, az ajtót...

Megint ilyen idézgetős időszakom van. No, persze, mert megint itt van a Kispál, elmúlt a Judas Priest. Lovasi nagyon tudja, mi van velem.

„Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra…”

Pedig nincs nekem bugyrom, de még poklom sem, mert jól vagyok. Most itt befejezem a kínlódást és levonom a végkövetkeztetést, azaz megkérdezem: „na, kedves gyerekek, mi ebből a tanulság?”

Pont a józanész. Mert ugye volt előzőleg egy őrült emberem, aki kifordított önmagamból. Na, ott minden volt csak józanság nem. De, milyen jó is volt! És milyen jó volt látni magamat kifordulva! Persze így utólag vagyok ennyire okos és látó ember. Akkor beledöglöttem a hatalmas érzelmekbe. Nem mondhatom, hogy volt jó és rossz is. Nem, kérem ott volt valóban pokol bugyra, de volt valami egészen földön túli gyönyörűség is.

És akkor megjött a józanész. Én láttam, hogy ez jó és övendeztem. Egy darabig, mert józan ésszel nem lehet, nem józan dolgot csinálni. Viszont nekem kellett ez nagyon, hogy lássak kicsit „normális” dolgot is. Látnom kellett, hogy tudom szabályozni az összes olyan összetevőmet, ami előzőleg elsodort. Megtanultam tartalékolni az érzelmeimet és hagyni, hogy, akkor bújjanak elő, amikor annak ideje van.
Most már ebben az ügyben is hihetetlen okos lettem, mondhatni: józan.

Ennek itt a vége, ez sem az én utam. Nem tudok és nem is akarok ennyire józan lenni. Arra nekem ott a munkám. Az nekem a józansági területem. Józanságból pontosan elég annyi, amit a munka követel tőlem, és azt még könnyedén teljesíteni is tudom. A munkán kívül viszont szükségem van az őrületre, az érzéseimre. És lám! Így fog összeállni az áldott egyensúly!

Tehát a végkövetkeztetés: megtapasztaltam a két szélsőértéket és ennek fényében látom, hogy mégiscsak középre kell húzódnom. Na, nem nem! Nem a szürke átlagba! Hiszen a szürke átlag az egy hőfokon teljesít mindent. Nincsen neki őrülete, meg pontos precíz kiszámíthatósága, stabil megbízhatósága. Nekem az is van.

Jönni fog – csak így lehet, csak így logikus és természetszerű – egy olyan férfi, aki megőrül velem munkaidő után. Egyébként meg józan és megbízható. Nem lehet másképp, hiszen részemről csak erre vagyok nyitott, érzem, hogy a tapasztalataim úgy épültek belém, hogy ösztönösen az a pasi fog jönni, aki nekem kell. És végre az, akinek én kellek. Azért ez sem elhanyagolható szempont.

További következtetésem: tőlem úgy mennek el, hogy itt maradnak. Ezt már megírtam egyszer, de akkor még itt volt (önmagához képest, persze), aki most ment el. Egyikükkel sem vagyok haragban, mindegyiküket szeretem és tudok róluk. Aki most távozott, persze még csak jelezte, hogy úgy távozik, hogy nem távozik. Majd telik-múlik az idő és kapok egy levelet, és nem fogok haragudni, kellemes melegség tölt el, és még akár találkozom is vele. Miért is ne? Ebből a végső következtetésből is van még egy következtetés: alapjában véve nincs velem nagy baj, hiszen nem akar senki kitörölni emlékezetéből. Pedig eddig azt hittem, hogy igen, és ebbe is kicsit belegárgyultam. Most jöttem rá, hogy ezt nagyon rosszul láttam.
Azt mindig is tudtam, hogy nem múlok el nyom nélkül emberekből, de leginkább csak negatívumokra gondoltam. Jó érzés felismerni, hogy azok, akiket szerettem, örömmel gondolnak rám, és nem felejtenek el. Ahogy én sem őket.

Van még itt felismerés! Most is több lettem. Nem úgy múlt el ez dolog, hogy elvitt volna belőlem valamit, hanem nagyon sok mindent hagyott itt nekem. Azt hiszem ez nem valami kiváltság, hanem hozzáállás kérdése. Azáltal, hogy én nagyon figyelek, arra, akit szeretek, sok új tapasztalatot szerzek és az mind-mind itt marad velem. Örvendetes, hogy ez a gyarapodás nem a kilók számának növekedésében mutatkozik. Lehet, hogy, majd amikor meghalok, az én lelkem nem huszonegy grammot fog nyomni, hanem huszonkettőt.
Jó lenne tudni, hogy akik elmentek, de maradtak érzik-e, hogy gyarapodtak általam? Na, nem mintha azt gondolnám magamról, hogy nélkülözhetetlen dolgokat vagyok képes adni, de ha már nyomot hagyok, az ne egy üres lábnyom legyen, amit inkább kitölteni kell, hanem valami olyan, ami beolvad náluk valahova. Az biztos, hogy súlyban egyik sem gyarapodott, azóta, bár az utolsó még friss nyomhordozó. Majd kiderül.

Ennyi. Egyelőre. Fog ez még alakulni – amíg élek.

Mostanában elhanyagoltam a világ megmentését, az emberi jogok védelmét, a fókákat, Tibetet, az egyházat, az öltönyös „köszönninemtudó” ifjú titánokat, a féreglyukban (Spar) történteket, a paranormális jelenségeket a tv körül (pedig van ám itt tevékenység!).
Körülnézek ezeken a területeken kicsit. Biztos nagyon nagy már rám az igény!