A vágy a test és a hal

2006. június óta nem eszem húst. Nem eszem semmi olyat, amiért állatnak kell meghalnia. Már írtam róla, úgy volt ez, hogy úgy maradtam, azaz észrevettem, hogy régóta nem ettem húst és ekkor tudatosan kezdem vegetáriánusként élni. Ez nem egyszerűen hús megvonást jelent, hanem tudati átalakulást is. Lassan, persze. Ekkor gondoltam ki, miként fogom összerakni szétesett életemet. Már a válás küszöbén voltam, félig benne egy szerelemben, kamaszodó gyermekkel, a depresszió és pánik örökös nyomása alatt.
Ekkor gondoltam ki, hogy ez csak együtt megy. Test-lélek-szellem. És én magam vagyok a negyedik. Magamnak kell megtalálnom az utat. Cél: a harmónia.
A jóga egyértelmű volt, a húsmentes étel mintegy jel erősített meg, szellemileg pedig a hinduizmus és a Tao segített. Valahogy ösztönösen éreztem, hogy Buddha épp annyira van távol tőlem, mint amennyire bennem van. És eszembe jutott Popper:”Tessék kérem a kuplerájban tisztességesnek maradni!” Azaz: én itt születtem, nem egy indiai ashramban, lehetetlenség aszkéta módon élnem és felesleges is, hiszen az már erőszak lenne magam ellen.
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy abban az esetben, ha megkívánom a húst, megeszem.
Megtörtént. Halat ettem. Érdekes, hogy már többször éreztem, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek a téliszalámi iránt, de ez a vágy nagyon erőszakos volt. Most hal ügyben egy simogató, kellemes hiányérzet vett erőt rajtam és teljesen természetes volt, hogy megeszem. Nem éreztem azt, hogy belepusztulok, ha nem így történik. Egyszerűen tudtam, hogy jó lesz nekem.
Ugyanezt figyeltem meg a test más vágyai kapcsán is. Volt olyan, amikor megőrültem, ha nem lehetek együtt az egykori pasival. Be is zabáltam, mint egy őrült. Most viszont megvan a vágy, de nem érzem, hogy szétesnék tőle, nem érzem, hogy fáj, ha nem. Inkább azt érzem, hogy soha nem volt ilyen jó. Mert ez természetes, harmonikus. Mondjuk úgy nem szélsőséges, de szenvedélyes és nem őrült érzés.

Tegnap ettem azt a bizonyos olajos tonhalat. Ma jógáztam.
Szólok, hogy a szkeptikusok most vegyék be a nyugtatókat vagy ne olvassák tovább!

A jógában nekem leginkább az olyan ászanákkal van gondom, azaz sokkal lassabban fejlődöm bennük, amik az egyensúlyt fejlesztik. Ma jöttem rá az összefüggésre. A harmónia, az maga az egyensúly, amit több mint három éve keresek és fejlesztek.
Ma először sikerült tökéletesen (már amennyiben ez a jelző nem túlzó) olyan ászanákat végrehajtanom és megtartanom, amik kifejezetten az egyensúlyt fejlesztik, vagy arra alapoznak. Nekem úgy hat ez az egész, mintha a hal megkívánása visszabillentett volna egy olyan pontról, ami már nem a kiegyensúlyozottságot jelenti, hanem valami túlzásfélét.
Szkeptikusok és a racionalisták erre joggal mondhatják, hogy naná! Jelzett a szervezetem, mert hiánybeteg vagyok és azért kívántam meg a halat. Persze! Csak az ember nem csak gyomorból áll. Hiszem, hogy kellett a szervezetemnek, amit megettem, de azt is hiszem, hogy amit megeszek hat rám. Ahogy hatott rám a hús mellőzése is. Tetszik, nem tetszik: megtisztultam, megnyugodtam és tántoríthatatlanul állítom, hogy fizikailag is sokkal jobban vagyok és nézek ki, mint húsevő koromban.

Mondhatni: a hal visszaküldött a helyes útra. A helyes út egyéni, mindenkinek sajátja van. Amit nem érdemes elkerülni, az a kitérők sokasága. Meg kell tapasztalni a széleket is. Le kell menni az ösvényről olykor. Az sem biztos, hogy az eredeti útra kell visszatérni. Lehet, hogy az új ösvény vezet el a saját útra.
Ez is ma vált világossá. Én is megtapasztaltam a széleket. Az én magam túlzásait. Nyilvánvaló, hogy valamihez képest kellett a harmóniát keresnem. Önmagamhoz képest.


„A határt mindenki a maga módján lépi át. Mondd el, milyen határsértést követtél el, és megmondom ki vagy.”

Mondta ezt Konfucius.

Ehhez képest, be is fejezhetném a blog írást, aminek az volt a kezdeti célja, hogy rátaláljak, arra ki vagyok én? Egyszerűen össze kellene szednem a határátlépéseimet és kész is lennék. De, mi a határ? Kinek a határa? Valószínű, hogy az enyém. Vagy a nagy társadalom és erkölcs, meg közízlés, a semmitmondó fogalmak határairól is szó van? Az utóbbiak határát továbbra is át fogom lépni, tudatosan. Mert én ilyen határokat feszegető típus vagyok és a saját határaim sokkal távolabb vannak, mint a közerkölcs és az elfogadott társadalmi normák.

Van még mit keresnem.