Női gondolat, női agyban

Ma ilyeneket gondoltam, ilyenekről:

„Tanuld meg elengedni azt, aminek elvesztése fájdalmat okozna.”
Erről eszembe jutott még:”Ami a tied azt biztosan megkapod, amit nem kapsz meg sosem volt a tied.”
Nem tudom, miként működik az ember, de abban nagy igazság van, hogy ha még akkor elengedem, amikor ott van, akkor jól vagyok. Az utóbbi három évemnek ez az egyik nagy tanulása. Amíg ragaszkodtam valakihez és azt gondoltam, nélküle lehetetlen, tényleg sokat kínlódtam. Aztán egyszer csak hagytam, legyen úgy, ahogy lennie kell. Hiszen, ha az enyém, akkor megkapom, ahogy meg is kaptam. Később elengedtem. Bizonyos szempontból mindig az enyém marad. Annyi belőle, amennyi hozzám tartozik. Viszont ő sem vesz el belőlem annyit, hogy ártana vele.
A másik valakihez már tudatosan így viszonyulok. Könnyű, kellemes és örömteli. Tőle is mindent meg fogok kapni, ami az enyém.

„Egymásnak teremtve”
Ez az, ami szerintem nem létező. Illetve, sok ember kapcsolódik ideig-óráig egymáshoz, addig, amíg táplálják egymást. Mondhatnám ideális esetben. Nyilván sokan vannak, akik évekig gyötrik egymást és szívják a másik vérét, rombolják a saját és a másik személyiségét.
Egy emberhez több ember van teremtve, de kizárólagosan senki sem. Az ember egyedül kell, hogy egész legyen. Akkor baj van, ha valaki nem tud egy másik nélkül élni. Akkor is így van ez, ha az ember társas lény. És monogám. Mindig másik kapcsolatban.
Van persze ideális állapot - ebben még mindig hiszek – ez a yin-yang egyensúly. Ebben a harmóniában mindegyik fél egész és folyamatos mozgásban van. Amikor az egyik csökken, növekednie kell a másiknak, és addig gyűrik egymást, amíg ki nem egyenlítődik a körön belüli állapot. Ez az ideális és ritka, mint a fehér holló.
És akkor még ott az a kis szeplő, amikor az egyik erőszakkal tépi ki a másiknak valamely részét. Végül vagy elkezdik harapdálni egymást, vagy valaki kilép a körből.

„Miért jó nekem egyedül, úgy hogy van valakim?”
Oda írtam mindent. Fentebb.

„Káros anyag kibocsátás”
Az utálat. Erősebben: gyűlölet. Ebből van bőven. Egyetlen egy dolog, amit nem értek az utálkozókban: miért nem érzik, hogy ez nekik a legrosszabb? Tudom, én is utáltam régebben. Sőt! Mindenkit utáltam. Ismeretleneket is. Helyből. Aztán egyszer elfáradtam. Elfáradt szervezetem megbetegedett. Később kipróbáltam, milyen az, ha a mégsem utálom, azt akit addig ki nem állhattam. Nem szerettem meg, nem kezdtem el közeledni felé és nem gazsuláltam. Egyszerűen közömbösen kezdtem figyelni, hiszen nem volt fontos számomra. Bólogattam, mosolyogtam, igazat adtam neki - akkor is, ha nem volt igaza. Miért ne örüljön? Kevesebb leszek én ettől? Tán nem kel fel másnap a Nap? Ugyan már! Később ezt rendszeresen gyakoroltam és még tovább is adtam. Mások is kipróbálták, mások is jobban érezték magukat. Még később rájöttem, hogy ez az a bizonyos hajlékony gerinc. Nem kell félni, hogy törik, még akkor sem ha nagyot kell hajolni. A rugalmasságát önmagam adtam. A merev gerinc, amit tévesen tartásnak hívnak, bármennyire is meghajlik, vissza már nem fog egyenesedni.
Ezért tök felesleges utálkozni. És annyira fárasztó. És torzít. Torzítás által gerjeszti a következő utálat gomolyagot. Sosincs vége. Azaz a vége a végkimerülés és a betegség. A rutinos utálkozó, még a betegágyon is tovább utál. Mindegy mit. Lehet, hogy erre rá lehet szokni? Olyan, mint egy szenvedélybetegség?

„Miért nem jó nekem, hogy egyedül vagyok, úgy hogy van valakim?”
Mert nincs meg az egyensúly. Az övé megvan, külön. Az enyém is. Ha együtt vagyunk, akkor is. Kevés. Nekem. Itt a hiba. Nem fogok beleharapni, hogy kiharapjam, amit én magamnak gondolok. Ő sem fog kitépni belőlem. Annyit vesz el amennyit magamtól adok. A második hiba itt van. Többet adnék. És többet is kérnék. Tépni nem fogok. Mert nem tudnám bántani. Mert nem tudnám megcsonkítani.

Ezek vannak.