Tulajdonképpen büszke lehetek magamra. Pontosan úgy cselekszek, ahogy korábban megírtam. Na, nem! Nem azért mert tudatos vagyok! Azért mert érzetes vagyok! Pontosan tudtam, hogy megérkezik, majd két-három szép szó, kedvesség és máris ott fogom folytatni, ahol abbahagytam. Azaz nem ott, mert már biztosan nem fogok belepusztulni, keseregni. A folytatás abban nyilvánul meg, hogy örülök, az örömnek és a kedvességnek.
Aztán az is eszembe jutott, hogy vajon olvassa-e amiket itt irkálok? Mert ha igen, akkor mindent tud rólam, én meg nagyon keveset róla. Nem mintha nem vállalnám, amit írok. (Milyen közhelyes ez! Én vállalom magamat! Húha! Különben így is van. Ezért mégsem közhely)
Viszont, ha nem bíznék benne, nem írnám le a lelkem bizonyos részének aktuális állapotait. Tudom, hogy nem használná ki a többlet ismertét rólam. Vagy naiv vagyok és majd jó nagyot csodálkoznék. Akkor viszont elölről kellene kezdenem a saját magammal való megismerkedésemet.
Jó lenn, ha ő is írna blogot és akkor én is tudnám, mi van. Nem mintha nem lenne őszinte, csak nehéz közel kerülni hozzá. Én meg nem vagyok az a tolakodós fajta, a betolakodós (más lelkébe tolakodós) pláne nem.
Egy szó, mint száz ezt itt most össze nem függő, vagy nem összefüggő, illetve velem függ össze, ezért mégis összefüggő.
Még egy szó, mint száz, az érzéseimben bízhatok, tehát magamban bízhatok. Pár éve olyan távol álltam attól, hogy még csak gondolni is merjek ilyet. És lám! Teszem, amit érzek és ez jó. Nem csak nekem. Ez a legjobb benne. De azért jobb is lehetne, ha mondjuk, ezt konkrétan tudnám és nem csak érzeném Hülyeség, de enyhe kis hazugság is jó lenne. Egy darabig. Amíg rá nem jövök. Aztán meg megírnám. Itt. Olvasható lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése