Újra itthon

Hazatértem. Egyhetes távollét után. Idegen tájakon barangoltam. Nem feltöltődtem, hanem kiürültem. Ezért jöttem haza. Még időben. Idegen arcokat láttam, idegen hangokat hallottam és semmit nem értek az egészből. Ideje volt visszajönni.
Nem ültem a hegyen és nem fújt a szél, nem fürödtem tengerben, nem ettem idegen ismeretlen ételeket. Kicsit féltem is, hogy eltévedek. Egyedül voltam, mert akikkel találkoztam, annyira távolnak tűntek, hogy semmilyen kapcsolatra nem vágytam velük. És még a nagy ő sem gáncsolt el útközben.

Magamon kívül voltam egy hétig. Egy hétig többnyire a külvilágra figyeltem. Úgymint: emberek, akik körülvesznek, újságok, híradók. Egészen furcsa világ ez. Egyetlen pozitívuma, hogy hűvös.
Amit hallottam a híradásokból számomra érthetetlen dolgoknak tűntek. Nem értettem a késsel-villával szerelő polgármestert, nem értettem a pápa eltört csuklóját, nem értettem a bankok fölényességét, nem értem miért kell mutogatni egy eszméletlen autóversenyző képét az újságokban…
Most sem értem, hogy tényleg ez a külvilág, ami rajtam kívül van? Félek, hogy igen.
Nem nagyon szeretem, ezért visszatérek önmagamba, és próbálom csiszolgatni távolról sem hibátlan személyiségemet. Ez itt önmagamban bármennyire is ismeretlen még, legalább nem idegen. Előbb vagy utóbb még meg is értek dolgokat.

Mostantól, újra itthon és újra jön, ami szokott. Sőt már itt is van. Azt hiszem, csalódott vagyok. Emberben, világban.
Fáradt is vagyok. El kellene mennem idegen tájakon barangolni. Hegyen, szélben ülni a nagy Ő- vel, aki előbb meg kellene, hogy találjon. Akkor hazaérnék.