Többször hallottam már, hogy van, aki azért nem szereti József Attilát, mert állandóan nyavalyog, nyavalygott. Azt hiszem a helyes kifejezés, hogy kételkedett. Kétségeit meg akarta érteni. Érzelmileg instabil volt, kétségtelen.
Erről jutott eszembe, hogy mennyire taszít, amikor valakiben nem látom a kételkedés csíráját sem. Megfigyeltem, hogy ugyanakkor ezek az emberek teljes gesztusrendszerükkel, „metakommunikációjukkal” kizárják a külvilágot. Karba tett kéz, keresztbe vetett lábak,harsány,erőteljes hang. Társaságban, emberek között. Amikor kieresztenek, akkor látszik, hogy ez felszín. Ekkor ugyanis nyilvánvaló, hogy szerepet játszanak. Mondjuk, csak úgy menet közben, látható hogy görbe a hátuk, fejük lehajtva. Szeretném hinni, hogy ők is kételkednek, csak valami téves világlátás az, ami miatt nem engedik ezt meg maguknak.
A határozottnak látszó, kiforrott állandó, megmásíthatatlan véleménnyel rendelkezők nem érzékelik, hogy állandó mozgásban élünk, hogy körülöttünk minden pillanatban minden változó. Bátorság kell, ahhoz hogy ezt elfogadjuk és megpróbáljunk ennek megfelelően létezni. Ez nem gerinctelenséget jelent. Azt hiszem, a Tao Te King írja valahol (nem szó szerint így), hogy a gerincnek nem szabad olyannak lenni, mint a fém, mert az merev. Olyannak kell lennie, mint a nád, ami elbírja a ránehezedő havat, de ha az elolvad, újra visszaegyenesedik. Nem törik el, rugalmas.
Innentől az én kételkedésemről.
Nem hiszem, hogy gyenge lennék és nyavalygó. Amit megtapasztalok, azt elhiszem, abban biztos vagyok. Lehet az megfoghatatlan jelenség, vagy a legföldhözragadtabb materiális tény. Amiben kételkedem, mindig az, hogy jól értelmezem-e a tapasztalásaimat. Jól látom-e, jól, helyen értékelem-e? Megcsalnak-e az érzékeim, becsapnak-e megérzéseim? Tehát, nem abban kételkedem, hogy érzek valami, hanem abban, hogy az valóban azt jelenti, aminek én gondolom. Mi jelentősége ennek? A döntésekben van fontos szerepe. Az is igaz, hogy nem szoktam megbánni dolgokat, ha már nagy nehezen döntést hozok.
Mi köze ennek a mozgásban lévő univerzumhoz? Annyi csak, hogy abban élek és változom én is és ezt meg is tapasztalom. Ezért nem szégyellem megváltoztatni a véleményemet. Nem valami becsületbajnokság ez nálam, hanem így természetes.
Nekem is vannak „elveim”. (Még ezt a szót sem szeretem használni) Ilyen az erőszakmentesség. Azt hiszem, kerülhetnék olyan helyzetbe, hogy feladjam. Szerintem ez a fontos, hogy ezt minden kételkedő tudja, én is. Ne pusztuljon bele, ha valami számára fontos dologban változtatnia kell az álláspontján.
Én tudok egyenes háttal járni-kelni, mert számtalan hókupacot sikerült már leolvasztanom magamról és nem tört még el a belső vázam. Talán egyre edzettebb is lesz.
Azt hiszem, sokkal biztosabban támaszkodhatok önmagamra, az állandó kételkedésem ellenére, vagy épp annak okán, mintha mereven tartanám magamat olyan általános „kiírt” elvekhez, véleményekhez, amik nem az enyémek. Amit megtapasztalok, az az enyém, az a valóság. Amit mások mondanak, akkor válhat azzá, ha átélem én is. Ilyen volt anyám halála. Ilyen volt a lányom születése. Addig, amíg nem lettem anya, voltak elképzeléseim, és mi tagadás, szilárd meggyőződésem az anyaságról, gyerekről, nevelésről. Aztán csak néztem nagyokat, hogy az életben ez ám nem így van.
Szóval szerintem nem nyavalygó volt József Attila sem, hanem kételkedő. Hogy stílszerű legyek, nem vagyok ebben sem biztos. Lehet, hogy én is nyavalygok. Legyen.
Azért találtam valamit, ami nagyon idevág, és „véletlenül” József Attila töredéke:
„a napot csak sejti az ember,
mint remélő a boldogságot-
onnan tudom, hogy süt, mert látok”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése