Napok óta semmi nem érdekel. Annyira unok mindent! Még magamat is. Tulajdonképpen csak az a bizonyos hegy érdekel meg az ott fújó szél. Talán nincs nagy bajom, mert még mindig a nagy szerelemmel szeretnék ott üldögélni.
Ehhez a remek hangulathoz megint sikerült jó könyvet választanom. Kunderát. Vagy a könyv miatt vagyok ilyen?
Harmadszor olvasom és most akadtam meg egy gondolatán:
„Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadabbak, semmi jelentőségük sincs. Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?”
Nesze neked!
Mert azt hiszem az a „bajom”, hogy mintha kicsit csökkenne rajtam a teher. Pedig a problémáim megvannak, csak másképp állok hozzájuk. Nem pusztulok bele és ezért nem is érzem a nyomást. Könnyebbé kezdek válni.
Hát kérdezem én: „Margit! Noooooormális???”
Egyébként meg Kunderának ez a könyve (A lét elviselhetetlen könnyűsége) erről szól. Eddig miért nem vettem észre?
Azt hiszem, nagyon igaza van: mintha félig lennék csak valóságos, mintha mozdulataimnak nem lenne semmi jelentőségük. Van még olyan szituáció, amikor nagyon is valóságos vagyok és minden mozdulatom jelentőségteljes. Majd erre koncentrálok, mert az még jó is nekem. És jó még valaki másnak is.
A könnyű lét elvislehetetlen. A lét, könnyen elviselhetetlen. Azt hiszem.
A könyv nehéz. Nekem most lett nehéz. Harmadszor olvasva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése