Ki jön az én házamba?

Eszembe jutott, miért nem szeretem a szeretet szót. Mert nem szeretem. Illetve szeretném. Vagy nem is tudom. Inkább nem szívesen használom. Megválogatom, kinek mondom. Szívem szerint kezdeményeznék egy mozgalmat, hogy állítsuk vissza a szeretet szó értékét. Amit kifejez nagyon fontos. Nekem legalább annyira fontos, mint a víz.
Azt sem szeretem, hogy lépten-nyomon mindenki szeret mindenkit és mindent – szavakban – de amikor tényleg ki kellene mondani, akkor nagy csend van. Az a baj, hogy nem tudom jól megfogalmazni, mit is akarok. (Mi a francnak írok akkor?!) Azt tudom, hogy pár éve elhatároztam, hogy amikor ideje van, helye van, kimondom, megmondom, Nem írom körül, nem helyettesítem. Nem olyan ijesztő dolog!

Talán nem én vagyok az, aki definiálni fogja, mit jelent a szeretet, annál inkább mert én minden definíciót utálok. No, meg ugye, azt már tőlem óta tudja az emberiség, hogy ez mindenkinek mást jelent.
Viszont, jóga közben József Attila jutott az eszembe. Illetve hogy nála olvastam valami olyat, ami számomra a szeretetet jelenti:

„Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.”

Ezt nem kezdem el magyarázni, én értem, aki meg jöhet kopogtatás nélkül úgyis érti, mert azért jöhet kopogtatás nélkül. Igen kevés emberről van szó.

Nem jöhet kopogtatás nélkül a rendőr, a postás, a villanyszerelő, a szomszéd a gázos és a díjbeszedő, a handlé, a szódás és a képkereskedő, a házmester, a fia és a kéményseprő...és még sokan mások. Sem.