Mindig is tudtam, hogy vannak csodának nevezett jelenségek, amiket én nem nevezek annak, mert tudom, érzem, hogy nagyon is emberi dolgok ezek. Ez már elég lila így, és innentől kezdve még lilább lesz.
Nem tudom ki, hogyan látja önmagát, azt sejtem engem miként látnak (egyre kevésbé érdekel), de remélem, nagyon sokan vagyunk, akik érzékeljük személyiségünk sokrétűségét. Na, ebben nem vagyok biztos, hogy a nagy sokaság sokrétű lenne. Talán igen, csak elfojtanak, viselkednek. Persze én is viselkedek, de nekem sokszor nehezemre esik és érzem, hogy sok energiát vesztek ezáltal. Ha nem viselkednék, akkor tegnap délutánra visítva téptem volna a hajam. Mizantróp énem, mint egy vulkán tört ki belőlem. Nem szeretem ezt, mert alapjában véve szeretem az embereket, még akkor is, ha csak kevesekkel érzek közösséget. Az emberi butaságot meg kifejezetten bájosnak találom. Sokszor. És sokszor nem. Amikor ártó, akkor nem szeretem. Tegnap már az is idegesített, ami máskor mosolyra fakaszt. A semmit mondó felszínes nyávogások, a beszélgetések a semmiről (ki, mit, hol és mennyiért vásárol, mi volt a tévében, mit főz a hétvégén és hasonló érdekfeszítő, de engem hidegen hagyó beszélgetések)
És megtörtént a csoda. És boldog vagyok. És nem hiszem el. És hálás vagyok. És tele vagyok energiával. És örülök, hogy élhetek. És örülök, hogy képességem van ennek megtapasztalására.
Feszülten, szorongósan, fáradtan hazaértem. Feszülten, szorongósan meg akartam nyugodni, ne terheljek vele mást. No persze feszülten akarni a nyugalmat, eleve elvetélt gondolat, így hagytam a francba az egészet. Itthon már csak ne kelljen viselkednem, meg hát ugye én nem vagyok egy egyszerű eset, aki ismer, tudja, hogy velem együtt sok mindent kaphat a csomagban. Legalább nem vagyok zsákbamacska. Meglepetés nem érhet senkit.
Szóval a csoda, nagyon lilán megfogalmazva: megláttam valakit, megszólított valaki, megérintett valaki és a feszültség elmúlt. Nem volt negyed óra az egész. Illetve nem tudom mennyi időbe telt, mert az idő is eltűnt. Nem. Az idő megmaradt, csak én szakadtam ki belőle.
Ma reggelre itt volt kicsinyke kis szőke agyamban, hogy lám megint megéltem egy József Attila verset. Eddig ez csak egy vágy volt, tegnap átéltem. Ma még tart. Most jó nekem.
„Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.”
(mellékesen: József Attila zseni volt)
(nem mellékesen a vers címe: Eggyéölelődés vágya)
(nem mellékesen,2: kedvenc versem)
Nem tudom ki, hogyan látja önmagát, azt sejtem engem miként látnak (egyre kevésbé érdekel), de remélem, nagyon sokan vagyunk, akik érzékeljük személyiségünk sokrétűségét. Na, ebben nem vagyok biztos, hogy a nagy sokaság sokrétű lenne. Talán igen, csak elfojtanak, viselkednek. Persze én is viselkedek, de nekem sokszor nehezemre esik és érzem, hogy sok energiát vesztek ezáltal. Ha nem viselkednék, akkor tegnap délutánra visítva téptem volna a hajam. Mizantróp énem, mint egy vulkán tört ki belőlem. Nem szeretem ezt, mert alapjában véve szeretem az embereket, még akkor is, ha csak kevesekkel érzek közösséget. Az emberi butaságot meg kifejezetten bájosnak találom. Sokszor. És sokszor nem. Amikor ártó, akkor nem szeretem. Tegnap már az is idegesített, ami máskor mosolyra fakaszt. A semmit mondó felszínes nyávogások, a beszélgetések a semmiről (ki, mit, hol és mennyiért vásárol, mi volt a tévében, mit főz a hétvégén és hasonló érdekfeszítő, de engem hidegen hagyó beszélgetések)
És megtörtént a csoda. És boldog vagyok. És nem hiszem el. És hálás vagyok. És tele vagyok energiával. És örülök, hogy élhetek. És örülök, hogy képességem van ennek megtapasztalására.
Feszülten, szorongósan, fáradtan hazaértem. Feszülten, szorongósan meg akartam nyugodni, ne terheljek vele mást. No persze feszülten akarni a nyugalmat, eleve elvetélt gondolat, így hagytam a francba az egészet. Itthon már csak ne kelljen viselkednem, meg hát ugye én nem vagyok egy egyszerű eset, aki ismer, tudja, hogy velem együtt sok mindent kaphat a csomagban. Legalább nem vagyok zsákbamacska. Meglepetés nem érhet senkit.
Szóval a csoda, nagyon lilán megfogalmazva: megláttam valakit, megszólított valaki, megérintett valaki és a feszültség elmúlt. Nem volt negyed óra az egész. Illetve nem tudom mennyi időbe telt, mert az idő is eltűnt. Nem. Az idő megmaradt, csak én szakadtam ki belőle.
Ma reggelre itt volt kicsinyke kis szőke agyamban, hogy lám megint megéltem egy József Attila verset. Eddig ez csak egy vágy volt, tegnap átéltem. Ma még tart. Most jó nekem.
„Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.”
(mellékesen: József Attila zseni volt)
(nem mellékesen a vers címe: Eggyéölelődés vágya)
(nem mellékesen,2: kedvenc versem)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése