Burokrepedve

Hogy kerülnek a testekbe a lelkek? Jönnek, alászállnak, felszállnak. Na, de honnan tudja a lélek, hogy melyik testbe érkezzék? Hívják? Vágyják? Ez az egyik lehetőség. A másik talán hogy a lélek dönti el, hogy akár kérés nélkül is megtestesül meglepetést szerezve és egyben komoly leckét is feladva a szülőpárnak.

________________________________________

Nem maga döntött. Vajon ő volt-e a feladata a szüleinek, vagy a szülei neki? Na persze ez kölcsönös játék, közös karma. Ő nem olyan bölcs és érett, hogy maga határozta volna el hova születik meg. Vagy lehet, hogy ez a kényelmesebb? Hiszen így talán kisebb a felelőssége, mint egy tudatos döntés esetén Bár, ha hívták és jött, abban ő is benne volt.
Így vagy úgy, de itt van. Másodiknak jött a szüleihez.

Megérkezése elég bizarr volt. Ahogy próbált elhelyezkedni az anyaméhben, látta annak falán az abortusz nyomait. Az ő anyaméhe hűvös volt, a régebben elhajtott kis test hideget hagyott maga után. És ki fekszik szívesen olyan ágyba, amiben korábban meghalt valaki? Félt is, mi vár rá és bizonytalan volt benne, őt várják-e? Nem azt a másikat hívták-e, aki végül nem kellett?
Nem tehetett mást, jó magzatként fejlődött. Nem okozott sem hányingert, sem ájulást, sem magas vérnyomást. Álmosságot az anyjának igen, főképp az utolsó harmadban. Mert beszélgetni szeretett volna vele, szerette volna, ha megnyugtatja: őt hívták és várják. Nem beszélgettek, pedig ezért altatta anyját. Legalább álmában találkozhattak volna, hiszen ő is bizonytalan volt, segített volna neki, ha váltanak pár szót.
Végül elment a kedve az egésztől, az anyaméhet megszokta. Az elődje tudata sem zavarta már. Nem érezte magát tökéletes biztonságban, egyre bizonytalanabb volt, hogy tényleg őt várják-e a külvilágban? Nem is volt rá kíváncsi. Nem akart megszületni. Három hetet húzott rá a kicsit sérült, de már jól belakott méhben.
Végül kiszedték. Fogóval és vákuummal. 4 kg 40 dkg, 60 cm, fekete haj, és sötét szemszín. Ez volt a teste akkor, amikor megérkezett a külvilágra. A szüleihez.

Burokban született és burokban élt. Saját teste volt a burok. Nem akart kijönni belőle, kicsiny repedéseken át figyelte mi történik körülötte. A kis burokrepedéseken kis adagokban engedte be az ijesztő és idegen külvilági szivárgást. Kifelé is megszűrt mindent. Jó gyerek volt. Senkinek nem tűnt furcsának, hogy túl csendes, akaratosságnak még a nyoma sem mutatkozott. Nem vették észre, hogy burokban maradt és nem látták, hogy egyre vastagabb és keményebb a fal, ami mögött él. Mint a rák páncélja, védte a belsőt. A rák páncélja forró vízben megpuhul. Lehet, hogy fel kellett volna melegíteni, lehet, hogy a drasztikus forróság lágyított volna rajta. A forró szeretet.

Örültek neki és büszkék voltak rá, mert mi van annál boldogítóbb, mint egy szófogadó, csendes gyerek, még ha nem is látják. Mert nem látták, csak a testét, a szép arcát. Nem is hallották. Nem hallották a csendjét. A hisztije is néma volt. Akaratát néma tüntetéssel, mozdulatlansággal fejezte ki. Egyszerűen félt kibújni a kemény maghéjból, mert nem volt benne biztos, hogy puha szeretetpárnára huppan, amikor kiesik.

Volt egy néma társa. A nagypapája. Vele néma csendben tudott órákat tölteni, úgy hogy közben biztonságban érezte magát. A nagypapa nagyon szerette.

Kamaszkorára jól megvastagította lelke páncélját és hatalmas tüskéket szerelt rá. Némaságát sutba dobta és könyörtelen, de reális igazságérzettel vágta véleményét bárki szemébe. Így legalább megnyilvánult, megmutatta, hogy ő is létezik, de közben nem kellett félnie, hogy bárki bánthatja. Tüskék a páncélon? Kell ennél jobb védelem? Kamaszkorban sokszor szükséges a jó fegyvertár.

A felnőttség az nagyon más! Az bizony komoly dolog! Tapasztalatok! Tudás! Lehet, hogy mindez ott volt a kislányban és akkor vált felnőtté, mikor mindezt elhagyta? Ki tudja?

Most itt áll: se páncél, se tüske. Van megnyilvánulás : írja a blogot.