Az anyja és a lánya

A karma állítólag az ősöktől az utódok felé hatással van, de visszafelé nem. Az apám, anyám karmája befolyásolja az életemet, az én karmám nincs hatással az ő életükre. Karma szempontjából.

Van olyan karmikus elgondolás, mely szerint a gyerek választja hova, mely szülőpárhoz érkezik. Ezzel karmát választ, a fenti gondolat alapján.
(Van olyan elgondolás, hogy a szülők hívják magukhoz azt a bizonyos lelket. Ezzel pici bajom van. Azt el tudom képzelni, hogy egy anya gyermek utáni vágya beteljesítheti ezt, de az apában már kételkedem. Abban meg végképp kételyem van, hogy egy pár ugyanazt a hívást küldi lélek-ügyben. )

Az én gyerekem minket választott. Miért? Sose fogom megtudni. Ha mégis, akkor nagyon bölcs leszek és választ kapok arra a lehetetlen kérdésemre, hogy miért is vagyok én a Földön? Gondolom, nincs fontosabb feladatom, mint az anyaságom. Nem oldottam meg, úgy érzem. Az is lehet, hogy már rég túl vagyok azon a karmikus körön, ami az anyaságomat illeti, csak nem veszem észre?

Itt állok egy hatalmas nagy kérdőjellel. Mi nekem a dolgom? És mi az anyák dolga? Mi az egyes anyák dolga, a saját egyedülálló isteni kis teremtményeikkel?
Mennyire vagyunk közös úton? Mi közük egymáshoz? Nincsenek válaszok. Részemről már kidobálnám az összes modern könyvet a gyereknevelésről. (Egy sincs már, kölcsönadtam őket, nem kaptam vissza – ez biztos nem véletlen.) Illetve vannak válaszok. Annyi válasz van, ahány anya és azoknak amennyi gyereke.

Azt tudom, mit nem sorolok az anyai teendők közé. Az anyát csakis lelki értelemben használom, mert a biológiai tények senkit nem tesznek anyává. Nem az a karmikus anyai program, hogy a babát szoptatjuk, fürdetjük, vigyázunk rá. Abban sem látok igazi csodát, amiket átéltem a csecsemő mellet. Amikor pár hetes volt a kislányom sokszor előfordult, hogy egyetlen mozdulatára felébredtem, a másik szobában. Pont olyan természetes dolog ez, mint amikor a baba sírására megindul az anya teje. Ezek csodálatos élmények, anyaként megtapasztalni felejthetetlen, meghatározó. Mégis azt hiszem ez így természetes és optimálisan ez a normális.

A probléma foglalkoztat. Van-e jogom a gyerekem sorsát megfordítani, még akkor is, ha az esetleg egy csődtömeg? Nem töröm-e meg azt az utat, ami csak az övé? Vagy, van-e jogom nem megtörni, ha én, mint nagyon okos és tapasztalt felnőtt úgy látom, hogy az az út nem helyes? Nagyon könnyű lenne, azt mondani: ő választott minket szülőnek, hát viselje. Erre képtelen vagyok. Arra is képtelen vagyok, hogy drasztikusan közbelépjek, az ő életébe. Egy dolgot tudok biztosítani: vagyok neki. És lehet, hogy itt a kulcs a megoldáshoz. Pont én kellettem neki anyaként. Lehet, hogy ez az ő karmája szempontjából a meghatározó, hogy választott magának egy nagyon szoros lelki kötelet, amibe kapaszkodhat? Fogalmam sincs, csak kérdezek és kérdezek….

Nincsenek véletlenek. Nem véletlen, hogy két évet vártam rá, mire megfogant. Úgy fogant, hogy 3 nappal a születésnapom után született. Nem véletlen, hogy a születésnapom reggelén éreztem az első fájást. Nem véletlen, hogy a Dalai Láma születésnapján látta meg a napvilágot. És engem. Nem véletlen, hogy ugyanaz az aszcendensünk is, nem csak a napjegyünk. Nem véletlen, hogy mindketten délelőtt születtünk. Nem véletlen, hogy ő is később jött világra, mint ahogy én is. Vajon miért nem akartunk megszületni? Az én születésem is nehéz volt az övé is.
És a legnagyobb felismerésem: az ő apja a lelke mélyén, mondhatni archetípusa alapján, pontosan olyan, mint az én apám.
A lányom, olyan mintha az én életemet kezdte volna el újra. Szegénykém! Illetve, nem is tudom. Nem rossz ez az én életem. Van benne sok minden. A lányom sem unatkozik.

Mindent meg lehetne magyarázni tudományosan. Az okokat senki nem tudná bemutatni, amelynek a jelen helyzetünk az okozata.