Fontos tapasztalatot szereztem ma. Többet is. Megpróbálom rendszerbe szedni.
Egy beszélgetés részese voltam, aminek központi témája a hierarchia volt. Vita alakult ki, és rajtam kívül a megszólalók azt képviselték, hogy igenis a családban létezik hierarchia. Sajnos, létezik, tudom. A probléma az, hogy teljes fogalmi tévedés volt az érvek alapja. Példaként került elő, hogy a gyereket megvédjük, neveljük, ellentmondunk neki, az ő érdekében. Ez így is van. A gond az, hogy ez nem ez a kérdés.
Tapasztalat egy: tanult, diplomás emberek nem ismernek alapvető fogalmakat. A hierarchia, ugyanis alá - és fölérendeltségi viszonyt jelent. Gyerek-szülő kapcsolatban nem lehet ilyen, pláne nem létezhet ez házastársak között. (tudom én, hogy ez létező dolog, de ettől még nem helyes és nem követendő)
A gyereknek azt kell éreznie, hogy a szülő a biztonság. A szülőtől nem félnie kell, nem alattvalóként kell viszonyulnia, hanem egyenrangú emberként, de tudnia kell, hogy az anya és apa, a koránál fogva tapasztaltabb és ezáltal birtokában van olyan tudásnak, amivel őt megvédheti.
A szülői háznak egyfajta puha fészeknek kellene lennie, ahova mindig bebújhat, ha védelemre van szüksége. A fészket a szeretet béleli ki puhára.
Hol van itt helye rangsornak? Ki van felül a rangsorban? Az apa? Az anya? Ők ketten együtt? A gyerek természetesen csak alul lehet. Szerintem ez beteges hozzáállás, viszont tökéletes alapanyag egy későbbi agymosáshoz, amit elvégez majd az iskola. Tökéletes alapanyag egy szorongó felnőtthöz.
Szóba került még ugyanez a fogalom, mint a társadalmi berendezkedés meghatározója. Kimondatott: vezető kell, főnök kell, aki megmondja, ki mit csináljon. Ez már sokkal bonyolultabb kérdés, és elismerem, hogy ez a világ (ami mellesleg összeomlóban van) így működik.
És itt a tapasztalat kettő: felnőtt emberek nem tudják elképzelni, hogy egy társadalom úgy működjék, hogy az elvégzendő feladatokat mindenki azért végzi el, mert tudja, hogy a közösségnek az az érdeke. Ezen elgondolkodtam. Ezek szerint az emberek maguktól nem tennék meg amit kell? Csak akkor, ha a törzsfőnök megmondja? Erre felé megyünk, azt tudom. Azt viszont nem hiszem, hogy azért járunk be dolgozni, mert van főnökünk. Azért járunk dolgozni, mert kell a pénz. Tehát a saját érdekünk miatt. Még ez is jobb, mintha a korbácstól való fenyegetettség vinne be minket a munkahelyre.
Tapasztalat három: hihetetlen gondolati korlátok vannak. És ez az, ami igazán elkeserít. Nem biztos, hogy minden szabadon szárnyaló gondolat jó, helyes, okos, szép. Szó sincs róla! De ha mégis? Szánom azokat, akik nem merik, vagy nem tudják lebontani az agyuk korlátait. Miért lehet ez? Talán a hierarchikus családmodell az oka?
Még valami: a hierarchia létének tökéletes elfogadása minden lehetőséget megszüntet arra, hogy fejlődjön az ember. Mert aki gondolkodás nélkül rábólint, hogy igen, helyes és jó az alá-fölérendeltség, az elfogadja, a hatalom szükségességét és elfogadja, hogy egyik ember hatalmat gyakorolhat a másik felett. Uralkodhat. Ez pedig elfogadhatatlan. Én is itt élek, én is tudom miként működik a társadalom (illetve: én tudom), de legalább néha elgondolkodok egy-egy vitán. És azt is tudom, hogy senkinek nincs joga hatalmat gyakorolni más felett. Nem a btk. és ptk. szerint nincs joga: az isteni törvények, az emberi minimum, az élet tisztelete miatt nincs joga.
Ehhez nem kell tanultnak lenni, csak gondolkodni kellene. Csak empátia kellene. De, ha már tanulás, akkor talán Buddha.
Én ma nagyon sokat tanultam.
Egy beszélgetés részese voltam, aminek központi témája a hierarchia volt. Vita alakult ki, és rajtam kívül a megszólalók azt képviselték, hogy igenis a családban létezik hierarchia. Sajnos, létezik, tudom. A probléma az, hogy teljes fogalmi tévedés volt az érvek alapja. Példaként került elő, hogy a gyereket megvédjük, neveljük, ellentmondunk neki, az ő érdekében. Ez így is van. A gond az, hogy ez nem ez a kérdés.
Tapasztalat egy: tanult, diplomás emberek nem ismernek alapvető fogalmakat. A hierarchia, ugyanis alá - és fölérendeltségi viszonyt jelent. Gyerek-szülő kapcsolatban nem lehet ilyen, pláne nem létezhet ez házastársak között. (tudom én, hogy ez létező dolog, de ettől még nem helyes és nem követendő)
A gyereknek azt kell éreznie, hogy a szülő a biztonság. A szülőtől nem félnie kell, nem alattvalóként kell viszonyulnia, hanem egyenrangú emberként, de tudnia kell, hogy az anya és apa, a koránál fogva tapasztaltabb és ezáltal birtokában van olyan tudásnak, amivel őt megvédheti.
A szülői háznak egyfajta puha fészeknek kellene lennie, ahova mindig bebújhat, ha védelemre van szüksége. A fészket a szeretet béleli ki puhára.
Hol van itt helye rangsornak? Ki van felül a rangsorban? Az apa? Az anya? Ők ketten együtt? A gyerek természetesen csak alul lehet. Szerintem ez beteges hozzáállás, viszont tökéletes alapanyag egy későbbi agymosáshoz, amit elvégez majd az iskola. Tökéletes alapanyag egy szorongó felnőtthöz.
Szóba került még ugyanez a fogalom, mint a társadalmi berendezkedés meghatározója. Kimondatott: vezető kell, főnök kell, aki megmondja, ki mit csináljon. Ez már sokkal bonyolultabb kérdés, és elismerem, hogy ez a világ (ami mellesleg összeomlóban van) így működik.
És itt a tapasztalat kettő: felnőtt emberek nem tudják elképzelni, hogy egy társadalom úgy működjék, hogy az elvégzendő feladatokat mindenki azért végzi el, mert tudja, hogy a közösségnek az az érdeke. Ezen elgondolkodtam. Ezek szerint az emberek maguktól nem tennék meg amit kell? Csak akkor, ha a törzsfőnök megmondja? Erre felé megyünk, azt tudom. Azt viszont nem hiszem, hogy azért járunk be dolgozni, mert van főnökünk. Azért járunk dolgozni, mert kell a pénz. Tehát a saját érdekünk miatt. Még ez is jobb, mintha a korbácstól való fenyegetettség vinne be minket a munkahelyre.
Tapasztalat három: hihetetlen gondolati korlátok vannak. És ez az, ami igazán elkeserít. Nem biztos, hogy minden szabadon szárnyaló gondolat jó, helyes, okos, szép. Szó sincs róla! De ha mégis? Szánom azokat, akik nem merik, vagy nem tudják lebontani az agyuk korlátait. Miért lehet ez? Talán a hierarchikus családmodell az oka?
Még valami: a hierarchia létének tökéletes elfogadása minden lehetőséget megszüntet arra, hogy fejlődjön az ember. Mert aki gondolkodás nélkül rábólint, hogy igen, helyes és jó az alá-fölérendeltség, az elfogadja, a hatalom szükségességét és elfogadja, hogy egyik ember hatalmat gyakorolhat a másik felett. Uralkodhat. Ez pedig elfogadhatatlan. Én is itt élek, én is tudom miként működik a társadalom (illetve: én tudom), de legalább néha elgondolkodok egy-egy vitán. És azt is tudom, hogy senkinek nincs joga hatalmat gyakorolni más felett. Nem a btk. és ptk. szerint nincs joga: az isteni törvények, az emberi minimum, az élet tisztelete miatt nincs joga.
Ehhez nem kell tanultnak lenni, csak gondolkodni kellene. Csak empátia kellene. De, ha már tanulás, akkor talán Buddha.
Én ma nagyon sokat tanultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése