A betegség rendellenes elváltozás vagy szervezet hibás működése.
A pánik egy teljesen normális válaszreakció. Mire? A szorongásra. A szorongás sem betegség, semmi esetre sem rendellenesség. Az a rendellenes, ami kiváltja. A szeretet hiánya, az érdektelenség, a közöny, megfelelés a külvilág elvárásainak, amik nagyrészt túlzóak, üresek és feleslegesek. És még ezer más dolog. Szorongani normális. Itt és ma a legtermészetesebb dolog. A szorongás mélysége és, hogy mennyire uralja az embert, egyéni érzékenységtől függő. Nem az immunrendszertől. Aki érzékenyebb nem normális? Netán beteg? Szó sincs róla. Az érzékenység emberi tulajdonság. Nincs érzékenységi lakmuszpapír, amelyik megmutatná az egészséges szintet. Nem beszélve arról, ha lenne azt is emberek kalibrálnák, így teljességgel alkalmazhatatlan lenne egyénileg, hiszen minden ember más.
Tehát a pánik nem betegség. A pánik kitörési pont. Iszonyú, brutális, kegyetlen. Mégsem rendellenes. Iszonyú, brutális, kegyetlen létélmények által kiváltott szorongás látványos megmutatkozása.
A pánik nem betegség, tehát gyógyszerel nem lehet meggyógyítani. A tüneteket jól lehet enyhíteni, akár teljesen el is fedni. Rutinos pánikos (mondjuk, mint én) egy idő után felismeri, hogy a tünetekre szüksége van, mert csak így tud harcolni. A kezdő pánikos (az is voltam) jól teszi, ha tüneteket homályosít, mert ez segít élni. Apróságokról beszélek: kimenni az utcára, felszállni a metróra, átmenni az úttesten, elmenni a moziba. A pánikos csak ezekben korlátozott. Az életében.
A tünetek csillapításához teljes tévút, italhoz vagy droghoz nyúlni. A gyógyszer is csak pharmakológiai ismeretekkel hasznos. Vannak szorongásoldók, amire rá lehet szokni, nem beszélve az antidepresszánsokról. Szóval csak módjával!
A pánik megerősít. Ha valamire, erre igazán igaz a közhely: ami nem öl meg az megerősít.
Azért én már szívesen megszabadulnék tőle, nem akarok izmosabb lenni.
Elég cifra dolog pánikosnak lenni. Cifra, mert a szorongást elég nagy részben a külvilág okozza. A pánikost, ugyanez a külvilág nem érti meg, ezáltal, jól beszűkülhet az élettere. Én szerencsésebb vagyok, mert nem szégyellem és beszélek is róla. Szerencsétlenebb is vagyok, mert így gyakran szembesülök a felületes, sokszor igen buta véleményekkel. Egyszerűbb lenne azt mondanom, hogy fáj valamim, azért vagyok rosszul. Azt mondani, hogy „ki kellett rohannom, mert úgy éreztem, hogy megőrülök és olyat teszek, ami akaratom ellenére való lenne (mondjuk végzek magammal), na ez azért nehezen emészthető. Ezt el is hiszem. Nem várom el senkitől, hogy tudja milyen ez. Ehhez át kell élni, ezt meg senkinek nem kívánnám.
Azt azért nehezen fogadom el, ha egy pánikosnak, depressziósnak vagy szorongósnak azt mondják, hogy szedje össze magát. Vagy a másik nagy klasszikust:”csak akaraterő kérdése”.
Itt és most közlöm: nincs fegyelmezettebb és erősebb ember, mint aki egy-egy pánikot átélve (én húsz éve „csinálom”), újra tudja kezdeni a napját. Hatalmas akaraterő kell hozzá, ugyanazon a helyen átmenni, ugyanabba az aluljáróba lemenni, abba az irodába bemenni, ahol előzőleg a megsemmisülést élte át az ember.
Akaraterőről, fegyelemről ennyit.
Ismerek embereket, akik nem szállnak liftbe. Ez nem pánik, ez fóbia. Ezt el is fogadja mindenki. Kíváncsi lennék, milyen reakciót váltana ki egy lift-fóbiásból, ha azt mondanák neki, hogy csak akaraterő kérdése az egész, szedje össze magát és menjen lifttel….senki nem kér ilyet.
A pánikostól miért kérik? A szorongótól miért várják el? És a depresszióstól? Félek azért, mert zavarja a „köröket”. Kényelmetlen szembesülni egy megfoghatatlan jelenséggel. Egy gipszelt láb vagy egy petefészek ciszta rendben lévő dolog. Pedig ezek valóban rendellenes állapotok.
A pánik egy teljesen normális válaszreakció. Mire? A szorongásra. A szorongás sem betegség, semmi esetre sem rendellenesség. Az a rendellenes, ami kiváltja. A szeretet hiánya, az érdektelenség, a közöny, megfelelés a külvilág elvárásainak, amik nagyrészt túlzóak, üresek és feleslegesek. És még ezer más dolog. Szorongani normális. Itt és ma a legtermészetesebb dolog. A szorongás mélysége és, hogy mennyire uralja az embert, egyéni érzékenységtől függő. Nem az immunrendszertől. Aki érzékenyebb nem normális? Netán beteg? Szó sincs róla. Az érzékenység emberi tulajdonság. Nincs érzékenységi lakmuszpapír, amelyik megmutatná az egészséges szintet. Nem beszélve arról, ha lenne azt is emberek kalibrálnák, így teljességgel alkalmazhatatlan lenne egyénileg, hiszen minden ember más.
Tehát a pánik nem betegség. A pánik kitörési pont. Iszonyú, brutális, kegyetlen. Mégsem rendellenes. Iszonyú, brutális, kegyetlen létélmények által kiváltott szorongás látványos megmutatkozása.
A pánik nem betegség, tehát gyógyszerel nem lehet meggyógyítani. A tüneteket jól lehet enyhíteni, akár teljesen el is fedni. Rutinos pánikos (mondjuk, mint én) egy idő után felismeri, hogy a tünetekre szüksége van, mert csak így tud harcolni. A kezdő pánikos (az is voltam) jól teszi, ha tüneteket homályosít, mert ez segít élni. Apróságokról beszélek: kimenni az utcára, felszállni a metróra, átmenni az úttesten, elmenni a moziba. A pánikos csak ezekben korlátozott. Az életében.
A tünetek csillapításához teljes tévút, italhoz vagy droghoz nyúlni. A gyógyszer is csak pharmakológiai ismeretekkel hasznos. Vannak szorongásoldók, amire rá lehet szokni, nem beszélve az antidepresszánsokról. Szóval csak módjával!
A pánik megerősít. Ha valamire, erre igazán igaz a közhely: ami nem öl meg az megerősít.
Azért én már szívesen megszabadulnék tőle, nem akarok izmosabb lenni.
Elég cifra dolog pánikosnak lenni. Cifra, mert a szorongást elég nagy részben a külvilág okozza. A pánikost, ugyanez a külvilág nem érti meg, ezáltal, jól beszűkülhet az élettere. Én szerencsésebb vagyok, mert nem szégyellem és beszélek is róla. Szerencsétlenebb is vagyok, mert így gyakran szembesülök a felületes, sokszor igen buta véleményekkel. Egyszerűbb lenne azt mondanom, hogy fáj valamim, azért vagyok rosszul. Azt mondani, hogy „ki kellett rohannom, mert úgy éreztem, hogy megőrülök és olyat teszek, ami akaratom ellenére való lenne (mondjuk végzek magammal), na ez azért nehezen emészthető. Ezt el is hiszem. Nem várom el senkitől, hogy tudja milyen ez. Ehhez át kell élni, ezt meg senkinek nem kívánnám.
Azt azért nehezen fogadom el, ha egy pánikosnak, depressziósnak vagy szorongósnak azt mondják, hogy szedje össze magát. Vagy a másik nagy klasszikust:”csak akaraterő kérdése”.
Itt és most közlöm: nincs fegyelmezettebb és erősebb ember, mint aki egy-egy pánikot átélve (én húsz éve „csinálom”), újra tudja kezdeni a napját. Hatalmas akaraterő kell hozzá, ugyanazon a helyen átmenni, ugyanabba az aluljáróba lemenni, abba az irodába bemenni, ahol előzőleg a megsemmisülést élte át az ember.
Akaraterőről, fegyelemről ennyit.
Ismerek embereket, akik nem szállnak liftbe. Ez nem pánik, ez fóbia. Ezt el is fogadja mindenki. Kíváncsi lennék, milyen reakciót váltana ki egy lift-fóbiásból, ha azt mondanák neki, hogy csak akaraterő kérdése az egész, szedje össze magát és menjen lifttel….senki nem kér ilyet.
A pánikostól miért kérik? A szorongótól miért várják el? És a depresszióstól? Félek azért, mert zavarja a „köröket”. Kényelmetlen szembesülni egy megfoghatatlan jelenséggel. Egy gipszelt láb vagy egy petefészek ciszta rendben lévő dolog. Pedig ezek valóban rendellenes állapotok.
Illusztráció a fentiekhez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése