Kapca

Van egy barátnőm. Szerelmes. Nős férfiba. Most meg kiborult. Kiborult, mert Csernustól azt olvasta, hogy ő egy kapca. Pontosabban Csernus, egyik írásában felteszi a kérdést egy nőnek, aki házas ember szertője: „jó kapcának lenni?”

A barátnőm meg kis híján összeomlott és azt fontolgatta, hogy azonnal szakít a szeretőjével.

Előtte még átrágta ezt velem.

A barátnőm kapcának érzi magát – mióta olvasta. Mert mi is a helyzet? Egyrészt részéről komoly érzelem. A másik részről ez ügyben homály. Ezért örök kétség: kell-e neki, hiányzik-e neki, egyáltalán félti-e ezt a kapcsolatféle dolgot? Gondol-e rá, ha nincs vele? Szereti-e? Esetleg csak kellemes időtöltés heti pár órában, titokban?

A barátnőm nem hibáztat senkit, csak önmagát. Ő az, aki belement ő az, aki szenvedélyes és nem is akar ellenállni ennek. Ő az, aki többet adna, de nem lehet. Kell-e egyáltalán? Kell-e bármi belőle, bárkinek?

Itt a feladat: kapca-e, vagy sem? Nem. Ő szerető, azaz: szeret. Tisztán, őszintén. Nem akar semmit, csak szeret. Szeret, tehát nem akar semmi, a törődésen és az időn kívül.

Nincs igaza Csernusnak. Csernus férfi, sosem lesz nős férfi szeretője. Sosem lesz nő, így sosem fogja átélni milyen, ha egy nő szerelmes. És mi van a másik oldallal? A férfival. Csernus szerint az ilyen férfi pp. Mert gyenge, mert hazudik, mert nem lép, hanem tökölődik, piszmog.

Csernusnak nincs igaza, ha a férfi szereti a szeretőjét. Ha csak szórakozik, akkor más a helyzet.

A barátnőm nem szakított, mert ő szeret. Szerető. Összeszedte minden türelmét és kitart, vár. Küzdeni nem akar, nem az a harcos típus. Harc árán nem kell neki a férfi. Kell, ha magától érkezik, mert ő is érez. A barátnőm meg vár. Mire? Erre kell a választ megtalálni, nem a kapcaság a kérdés.