Nem lehet érteni

Mióta megtudtam az öngyilkosság hírét, nem tudok megnyugodni. Nem nagyon értettem, miért? Valami kezd kirajzolódni.
Voltam olyan helyzetben, amikor nem akartam élni. Nem meghalni akartam, élni nem akartam. Akkor ott, és úgy semmi esetre sem Fogalmam sincs mi tartott vissza az öngyilkosságtól. Talán a gyávaság?
Egyetlen dologban biztos vagyok: azt az állapotot senki nem értheti meg. Nem is tudom, van-e ilyenkor külső segítség? Engem segítettek kívülről, de mégis: én kértem segítséget. Én magam kapaszkodtam a segítőkbe, és általuk az életbe. Lehet, hogy a gyávaságom elől menekültem? Tudom, senki és semmi nem tudott volna meggyőzni akkor arról, hogy az élet szép, meg élni kell. Volt egy halvány pont, amikor úgy gondoltam, hogy mindegy már mi történik, csak abból a mélységből jöjjek ki! És a „kijövés” volt a pozitív gondolat, az elmozdulás, még akkor is, ha semmi olyat nem találtam, amiért érdemes lett volna.

Hülyeség ilyenkor olyan okokat keresni, ami csak a kívülállónak lehet ok. Annál is inkább, mert valószínűleg a benne lévőnek sincs oka. Csak élni nem akar. Az ok önmaga. Nem hiszi, nem tudja, nem érzi, hogy valóban hiányozna valakinek, ha nem lenne. Meg van róla győződve, hogy senki nem hiányolná, még az sem, akit ő nagyon szeret, és még akkor sem, ha tudja, hogy viszontszeretik. Megmagyarázhatatlan. Kívülről. Belül viszont száz százalékos a bizonyosság. A bizonyosság, ami száz százalék bizonytalanság.

Amikor én ilyen állapotban voltam, nem látszott rajtam. Nem voltam különösebben depresszív, és nem voltam feldobott sem. Fásultságom nem látszott, mert belül volt, nagyon mélyen. Voltam olyan állapotban, amikor megijedtek körülöttem, hogy végzek magammal. Akkor eszembe sem jutott, mégis ez látszott.

Egyszer küldött nekem valaki egy sms-t. Fásult volt. Megijesztett, mert valami egészen fura érzés megsúgta nekem, hogy itt most nagy baj van. Egy órát beszéltünk telefonon. Él. Ő is segítséget kért, de nem mondta ki, nem utalt rá, hogy mi forog a fejében? Örülök, hogy a saját tapasztalatom, akkor megmentette.

Most ijedt vagyok. Pár napja beszélgettem valakivel az öngyilkosságról. Megőrjít a gondolat, hogy a mostani eset kapcsán ő jutott eszembe és azóta is visszatér a gondolat, vajon nem fásult-e? Vajon nincs-e abban a borzalmas mélységben, ami kívülről nem látható? Megpróbálnám a lehetetlent: éreztetni vele, hogy többeknek hiányozna, köztük nekem is. Úgysem érdekelné.
Remélem, van kit felhívnia, ha szükséges.

Közben szégyellem magam, hogy az idétlen hiper-érzékenységem vetít itt mindenféle baromságot – esetleg. Félelmemnek logikus oka lehet, hogy felzaklatott az ismert haláleset, ez dolgozik bennem és zaklatott állapotom kreál gondolatokat. Logikában nem vagyok erős, megérzésben inkább.

Honnan tudjam, mi a valós? Bízom benne, hogy a második változat. Az csak a saját lelki-nyomoromról szólna, amivel majd én küzdök tovább.