Mission impossible

Két napja takarítok. Igaz, ami igaz tegnap este megszakítottam a permanens, mániákus sikálást egy barátnős sörözéssel. Volt ott szúnyog is. Itt a nyár.

Jól kitaláltam a csempe - és ajtómosást, mert ehhez rögtön kapcsolódik a radiátor is. Már majdnem kész minden. A fürdőszobát két órán keresztül fényesítettem. Kidobáltam néhányszáz lejárt krémet. Találtam úgy húsz-harminckilónyi ékszert, különböző kosarakban. Ezen elgondolkodtam. (lesz belőle másik bejegyzés)

Már majdnem kész vagyok mindennel. Kimosva az összes textília, portalanítva a lámpák, ajtók. Elblicceltem az ablakpucolást és a falfesték maradvány eltávolítását, pedig két hete festettem. Kitaláltam, hogy azt majd az ablakokkal együtt kell csinálni, mert akkor lesz megint kéznél a létra. Persze ez csak mellébeszélés. Viszont elfelejtettem a könyveket. Évente egyszer porolom őket, úgy hogy leszedem az összest a polcról és összeütögetem az egyedeket. Most ez jó sokáig elhúzódik, mert nem fogom összeporozni a frissen mosott ágytakarókat a nappaliban.

Szeretek takarítani és nem is értem sokan miért utálják? Takarítás közben remek gondolataim születnek, miközben egyre tisztább a lakás. Olyan ez, mint a gyaloglás. Megyek, megyek, haladok a célom felé, szól a zene és közben formában tartom – talán javítom is – a lábamat meg a fenekemet aztán, hipp-hopp, ott is vagyok ahova indultam. Így lehet összekötni a kellemest a hasznossal. Tehát hatékony vagyok.

Ma is eszméletlen felismerésekre jutottam, miközben a fürdőszobában cibáltam el a helyéről a mosógépet. Eszembe jutott például Feldmár néhány gondolata a depresszióról, a szeretetről és az öngyilkosságról.  Fel is függesztetem a mosógép tologatását és megnéztem pontosan mit is ír a jóember? Jó hogy megnéztem, mert újabb gondolataim születtek. Például, hogy lehetetlen kilépnem abból a bizonyos bezárt körből. Olyan fasza gyerek vagyok a baromi nagy önismeretemmel, hogy kilátástalanná vált kitörnöm. Nincs megoldás. No future!

Feldmár mindezt vastagon aláhúzta nekem, így itt vagyok a nagy szarban. Még nem tudom, hogy végül leírom-e mi is a gond? Majd a végére kiderül.

Egyébként az is eszembe jutott, hogy amíg írom még ezt a blogot, többet nem fogok nyűglődni, hanem csupa vidám és örömteli történésről fogok beszámolni. Aki olvas engem biztos valami besavanyodott, nyafka keserű embert lát, aki ismer, az viszont tudja, hogy ez nem így van. Különben meg Csernusnak sincs igaza, aki azt írta valahol, hogy a fájdalom az izgalmas sztori, az öröm az nem annyira. A fájdalom kétségkívül izgalmas - már ha kijön belőle valaki és van még módja beszámolni a kijövetel mikéntjéről.

Szerintem az öröm sokkal izgalmasabb. Bennem legalábbis sokkal dinamikusabb dolgok történnek viszonylag kis örömöktől is. Azért nem írok ezekről, mert ezek nagyon személyes dolgok. Lényeg: vannak örömeim. Ezek miatt nem szállok ki. Meg azért sem, mert akik nekem örömet szereznek, szereztek gondolom nekik is örömet szereztem én, tehát velük szemben nem lenne tisztességes, ha egyszer csak eltűnnék. Persze lehet, hogy ez a saját személyem fontosságának felnagyítása, és fogalmuk sincs az örömszerzőknek, hogy mennyi energiát és mennyi életerőt adnak nekem. Amennyiben ez utóbbi megállapítás az igaz – remélem nem így van – akkor nyugodtan befejezhetném a földi pályafutásomat.

Iszonyú szar a feleslegesség érzése! Azon kívül, hogy remekül takarítok (Jó, a festéket még nem mostam le) semmi lényeges dolog nem jut eszembe magamról, ami mást is érdekelne.

Rohadtul utálom ezt!

Tessék, itt van, mit mond Feldmár:

„Mert a szeretetet – ami valóban szeretet – úgy lehet definiálni, hogy nem akar semmit.”

„Az emberek nagy része fél a szeretettől. Nem attól fél, hogy én nem tudlak szeretni, hanem attól fél az ember, hogy szeressék. A legfélelmetesebb dolog önmagamat átadni, hogy valaki szeressen. Miért? Hogyha én szeretlek téged, akkor fordulok el tőled, amikor akarok, nem kell föladnom semmit, én vagyok, én kontrollálom. De ha te szeretsz engem, én a te tartásodba odaadom magam, hogy te tarts meg és szeress engem, akkor óriási bizalommal fordulok hozzád, és azt reszkírozom, hogy bármelyik pillanatban elejthetsz.”

„A depresszió legfőbb oka, hogy valaki egy szép napon rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott. Halvány gőze sincs arról, hogy ki ő valójában, de nem akar többé szerepet játszani és nem tudja, hogy akkor mit csináljon.”

Ezt a hármat összegyúrtam és nem jött ki belőle semmi, ami az én jövőmre és jelenemre nézve bíztató lenne, pedig minden szavával egyetértek.

Depressziós nem vagyok, Renáta szerepét játszom.

Nem félek, hogy elejtenek, reszkíroznék…

Nem akarok semmit…

Ez van, meg tiszta lakás. És nem mondom meg mi a gond...