Mit fogok én fogni?

Íme, én vagyok az élő példa arra miszerint racionális alapon nem születhet vélemény. Az én itteni tudományos szintű értekezéseim - ha úgy tetszik véleményeim – abszolút érzelmi alapon születnek, olykor indulatból. Arra is én vagyok az élő példa, hogy éppen az előbbi ok miatt változhat a vélemény, hiszen változik az érzelem. Tőlem ésszerű dolgokat nem olvashat senki!
Nőnap kapcsán fedeztem fel, hogy mennyire másképp látom a nőket, mint régebben, és ezzel együtt másképp látom a férfiakat is. A kettőt együtt meg teljesen összekuszáltam magamban, így most a párkapcsolati problémák végleges megoldására várni kell. Dolgozom még rajta pár napot, aztán majd közzéteszem.

Ha már a nőkről írok, rögtön kijelentem jelen álláspontomat a férfiakról. A férfiak egyszerűbbek, mint a nők. Éppen ezért átláthatóbbak, megkockáztatom: tisztábbak. Miután ez elég súlyos megállapítás, azonnal alátámasztom teljesen szubjektív megfigyeléseimmel. (Kis kitérőként megjegyzem, hogy azt a korai tézisemet még nem változtattam meg, hogy minden szubjektív. Ami objektív, az a kocka. Szimbolikusan és konkrétan is.)
Megfigyeléseimet különböző, számomra tetszetős aforizmák alapján kezdtem el. Például: „Ha meg szeretnéd érteni, mit akar mondani egy nő, akkor nézd, ne pedig hallgasd őt!”
Kérem szépen, én el kezdtem nézni a nőket, úgy hogy megpróbáltam a legkevésbé figyelni arra, ami mondanak. Nekem ez nem nehéz, hiszen nőkét rendelkezek azzal a kifejezett női tulajdonsággal, hogy egyszerre több dologra is tudok figyelni, arról nem is beszélve, hogy halálosan unom a szokásos női mondanivalókat.
Figyelek, hétfő óta. Rémisztő! Igen kevés nő van körülöttem, akire jó ránézni, amikor beszél. Megpróbáltam azt is megfejteni, mi a különbség a sok beszélő nő között. Nem a téma. Vigyázat! Tessék kapaszkodni! Most jön az elrugaszkodott lilaság! Szóval, nem a beszédtéma a különbség. A spiritualitás! Azok a nők, akik szeretnek nőként élni, akik jó értelemben véve felszabadultak, akik ösztönösen birtokában vannak a nőiség „hatalmának”, kellemes látványt nyújtanak. Ők azok, akiknek van az a bizonyos kisugárzásuk. Ők azok, akik titokzatosak a férfiak számára. Szerintem. (nem vagyok férfi)
A férfiaknak is van szemük, és ösztöneik. Amikor már megnézték a nő mellét, fenekét vagy ki-mit szokott, ők is figyelnek az egészre. (Itt jegyzem meg, hogy végig nőkről és férfiakról beszélek, nem nőneműekről, és hímneműekről)

Eszembe jutott József Attila. Ő bizony nézte a nőket és úgy látta őket, ahogy kevesen. Legalábbis úgy írta le, amit látott, ahogy senki, mert értette amit látott - a nőket. Általa egyre jobban értem én is a férfiakat. A Nő a tükör előtt és a Férfiszóval is pontosan megmutatja, hogy a férfi alapjában véve védtelen, tehetetlen a nővel szemben, vagy akár mellette is. Mégis jó látni, hogy ez nem tragédia, hanem a spiritualitás egyértelműsége. Értem, hogy felesleges küzdeni, hogy a férfiak megértsenek minket. Majd figyelnek és valamilyen képet alakítanak ki, arról amit látnak.

Miért pont a nők? Mert a nőkkel van konfliktusom. Nem értettem, miért? Azt hiszem, jó nyomon járok, amikor azt mondom: unom már, hogy megfejtsem a barátnők, kolléganők, egyéb nőismerősök mondanivalóját. Egyszerűen nem érdekel, mert unalmas, hiszen ismerem mi van a játszma mélyén, ismerem az eszközrendszert. Nem akarok játszani.
Eszembe jutott, hogy a férfiakkal sokkal kevesebb konfliktusom volt. Talán mert velük beszélgetve, sosem gondolkodtam még azon, hogy vajon amit mondanak az valóban az, aminek hallatszik, vagy esetleg valamilyen módon manipulálnak. A férfiak nem hülyék ám! Előbb-utóbb látják ám, hogy mi a játszma és mi az őszinte megnyilvánulás! Valami miatt ritkán fedik fel tudásukat. Biztosan ők is unják. Ezt nem tudom pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy nekem kb. három hónap ismeretség után mondta egy férfi, hogy már elhiszi, hogy amit mondok, azt úgyis gondolom, vagy megfordítva: amit gondolok, azt mondom. Ezt én annyival kiegészítettem, hogy azt mondom, amit érzek. Amit gondolok az sosem olyan izgalmas, hogy feltétlenül közöljem.
Ennek kapcsán lerombolni készülök egy sztereotípiát. Nevezetesen, hogy a férfiak nem beszélnek. Velem beszélnek. Na, nem rögtön és nem mindenki. Az a férfi beszél velem, aki már kiszimatolta, hogy azt kapja, amit lát és hall. Akkortól beszélnek. A volt férjem, és az utána következő férfiak mind beszéltek. Az igaz, hogy az érzelmeikről kevésbé nyilatkoznak. Most úgy gondolom, hogy nem baj. Igazság szerint nekem jobban esik egy-egy vegetatív, vagy mondjuk úgy biológiai reakció, mint érzelmi megnyilvánulás, mint egy nagy nehezen, kizárólag a kedvemért kipréselt szép mondat. A kontrollálhatatlan szívdobogás, amit a férfin érzek, megmásíthatatlan jelzés.
Egyszer felfokozott érzelmi állapotban kértem valakit, hogy beszéljen, mondjon valamit! Azt válaszolta, hogy „most” nem tud gondolkodni, így beszélni sem. Megértettem, hogy olyan területen járok, ami női terület, én meg egy férfival vagyok. Nem is erőltettem, és nem is bántódtam meg. Iszonyúan vert a szíve. Ezt biztos nem fogom elfelejteni és valószínű, hogy egy kikínlódott mondattól sem lettem volna boldogabb.

Következik a tanulságnak a levonása. Tudományos értékű, egyetemes, és a következő érzelmi hullámomig végérvényesnek mondható írásom egyetlen tanulsága: valószínűleg nem vagyok normálisnak mondható nő.

Megjegyzendő még, hogy még én sem vagyok tökéletes. Kevés kell már hozzá, de egyelőre én is csak egy nő lennék. Nyilvánvalóan szeretek tetszeni, ezért én is próbálom a jobbik énemet mutogatni.
Következő feladatom: megfigyelni a férfiakat, hogy figyelnek-e engem és mit látnak? József Attila szemével látnak engem a tükör előtt, vagy egy hablatyoló, unszimpatikus szőke libát, akit nemhogy nézni nem érdemes , de még hallgatni is rémdráma.
Ez itt a nagy kérdés!
Másik kérdés: honnan tudom meg, hogy ha egy férfi csendben néz engem, akkor meg akar érteni éppen – mert olvasta Oshot – vagy miközben néz, én meg beszélek, ő éppen a hengerfejtömítésekről, vagy kardán-tengelyekről ábrándozik? No? Honnan fogom tudni? Fogjam meg valamijét, hogy van-e fizikai reakció? A pulzusát fogjam?
Mit csináljak????