Idén is

„A Beérkezettnek nem szokása, hogy elméleteket állítson fel. Mert a beérkezett felismerte, mi a test, hogyan jön létre a test, hogyan szűnik meg a test: mik az érzetek, hogyan jönnek létre az érzetek, hogyan szűnnek meg az érzetek; mi a tudat, hogyan jön létre a tudat, hogyan szűnik meg a tudat; mik az adottságok, hogyan jönnek létre az adottságok, hogyan szűnnek meg az adottságok; mi a megismerés, hogyan szűnik meg a megismerés. Ennek következtében a Beérkezett minden véleményt, minden felvetést, minden önzést, önösséget, önhittséget feladott, elvetett, visszautasított, eltávoztatott, és ezáltal felszabadult.”

Mondta ezt Buddha.

Nem tudom, de érzem, hogy jó lenne beérkezni. Alapjában véve ez a kis idézet mindent elmond a megvilágosodásról, azaz a boldogság állapotáról, a szenvedések megszűnéséről, azaz a felszabadultságról. Az ebben a bonyolult, hogy nem lehet a végéről kezdeni. Tehát hiába döntöm el, hogy ezentúl visszautasítom a felsorolt dolgokat, semmi nem fog történni. Szenvedni fogok továbbra is. Csakis akkor igaz mindez, ha eljut oda az ember – azaz felismeri - hosszú gyakorlatok során. A gyakorlat, pedig maga az élet. Ezért vagyunk itt. Megtanuljunk egy rakás dolgot, és egy bizonyos tudati szint elérése után magától értetődően fejtsük le magunkról az összes addig tanultat, és maradjon a tiszta tudat, ami egy a mindenséggel.

Az van velem, hogy két napja gondolkozom valamin. Amikor nem jutok egyről a kettőre, ráadásul még indulat is van bennem, rendszerint előkapom valamelyik tanító könyvét. Hátha ott lesz a segítő gondolat. Nem mondom, hogy megtaláltam, de az indulataim lecsillapodtak, és így csak a jelenséget látom, ami gondolkodásra késztetett. Egyébként ez az utóbbi évek nagy tanulsága számomra: amikor dúlnak az érzelmek (negatív, pozitív egyaránt) pontosan tudom, hogy minden problémámat elfedik. Amikor sikerül az érzelmeket helyére tenni, akkor sokszor rájövök, hogy nem is nagy gond, amin rágódom. Inkább egy rajtam kívül álló, érdekes jelenség.

Azon gondolkodtam, miért van, hogy valaki rosszat kíván másnak? Semmilyen indokot nem tudok erre felhozni. Akitől ilyet hallottam, azt mondta, hogy nem szereti azokat az embereket, mert nem jó emberek – akiknek rosszat kívánt. Elhiszem, miért ne hinném. De, mi dolgom a rossz emberekkel? Arról nem is beszélve, hogy az én szempontomból rosszak, én látom őket rossznak. Valószínű, hogy ők meg engem látnak annak, pedig nyilván magamról nem gondolok ilyet. Talán a ne ítélkezz parancsa innen eredeztethető. Ez is az én szempontom. Aki rosszat kívánt, más szempontok szerint tette. Akkor sem értem, hogy miért? Én is ismerek olyanokat – nem keveset –akiket nem kedvelek. Hogy rossz embereke-e? Nem tudom. Tényleg nem tudom, mert nincs velük dolgom, nem érdekelnek. Rosszat kívánni nekik? Minek? Eszembe sem jutnak! De, ha mégis kívánnék bármit, nekik is csak jót. Úgyis azt az utat járják, ami az övéké. Az én esetleges negatív energiám, pedig nekem ártana a legtöbbet.

Számtalanszor írtam már itt a régi tüskéimről. Azokról a védekező eszközökről, amit azért növesztettem, mert helyből utáltam mindenkit, és ezért védenem kellett magam. Ösztönös volt ez. Nem tudatosan növesztettem a fegyvereket, hanem a lelkem ezt találta ki, hogy védje magát. Arról is írtam már, hogy páncél volt a lelkemen, vastag csonthéj, ami egyszer repedezni kezdett. Muszáj volt neki. Megölte volna ott magát, egyedül.
Az ilyen páncélos, tüskés ember elmagányosodik, az pedig a lélek halála.

Nem lettem én annyira bölcs, meg szentéletű. Nem is célom ez. (Egyébként is csak egy célom van: élni, amíg meg nem halok.) A tüskék elhagyása után, viszont nagyon gyorsan megértettem, hogy a negatív érzelmek tényleg rombolnak. És elsősorban azt, akiben keletkeznek. Másodsorban mindenkit, akivel szorosabb kapcsolatban van az ember.

Ebben a létemben talán ez a legfontosabb tapasztalat, amit tudatosítottam, így tettem egy lépést valami boldogabb felé. Sajnos mindezt úgy, hogy megszenvedtem és nem tudatosan tettem, amit tettem. Most, hogy már ezt az egy dolgot felismertem, tudatosan teszem az ezzel kapcsolatos dolgomat. Azaz, ha indulataim vannak, megpróbálom kezelni őket és megpróbálok magamra figyelni. A legnehezebb, a honnan jön? kérdés. Mitől, honnan leszek indulatos, mérges? Ahogy mások is? Azt hiszem a meg nem értés, amihez a másik megismerésére lenne szükség. Azaz a fél információ. Van persze unszimpátia, ellenséges közeledés, agresszív, erőszakos megnyilvánulások és ezer más olyan emberi tulajdonság, ami indulatot válthat ki. Tényleg csak azzal kell valamit kezdeni, amihez közöm, közünk van. Aki nem lényeges számomra számunkra, nem ér annyit a saját energiánkból, hogy utáljuk és rosszat kívánjunk neki. Éljen boldogan, érezze jól magát, ahogy saját karmája és saját felismerései engedik!

Ami nem megy, az a pozitív érzelmek kezelése. Illetve próbáltam és menne, ha nagyon gyakorolnék. Nem gyakorlok! Például a szerelem. Az akkor is jó, ha nem jó. Nem fogom tudatosan elsorvasztani magamban! Örülök neki. Mert jó nekem. És nem árt senkinek sem. Egy dolgot itt is tudatosan teszek: figyelek, hogy az én idilli, szerelmes hangulatom ne ártson annak, aki a célszemély. Eljön az ideje, amikor megnyilvánulhatok. Addig csak magamban nevelgetem ezt. Szóval még pozitív érzelmi felindultságomban is igyekszem nem cselekedni.

Úgy legyen!
2010-ben is.