Múlandó

Legyen egy közhely itt az elején: az élet szép. Ez nagyon üres, de tökéletesen kifejezi állapotomat. Tökéletes béke, harmónia, nyugalom.
Nem lenne ez említésre méltó, ha nem tudnám, hogy mi minden van ebben. Ebben itt van az egy héttel ezelőtti mélypont és az azóta tartó szép lassú megnyugvás.
Benne van az a megszámlálhatatlanul sok nap, amiket annak idején (és éveken át) úgy kezdtem, hogy feladat volt kimenni az utcára. Azok a napok, amikor a pánikkal éltem és csak arról szólt az életem, hogyan győzzem le a szorongást.
Tudom, hogy a pánik még él, tudom, hogy meglátogathat még. Ami egészen új, hogy nem várom, nem vagyok készültségben, tehát ez ügyben nem szorongok. Eltűnt a „mi lesz, ha” érzés. Nemcsak pánik ügyben, hanem általában sem görcsölök azon, hogy mi lesz a közeli és távoli jövőben. Azt hiszem, ezzel közelítek ahhoz a még áldottabb létezéshez, amit minden keleti filozófia taglal: a pillanatot kell megélni. Itt is van egy kis bibi: el kell hagyni a „kell-t” az egészből. Ezzel megint eljutok a folyóhoz – a Tao- hoz. Lassú, csöndes csordogálás mindaddig, míg nem érek el egy akadályhoz.

Utálom, ha győzködnek. Nem szeretem, ha tukmálnak. Semmit. Sem ételt, sem italt, sem tevékenységet, sem gondolatot, sem véleményt. Bármire nyitott vagyok, mutassák meg és figyelni fogok, csak az „Isten szerelmére!”, hagyják meg a döntést nekem! Megkóstoljam, elmenjek, átgondoljam, elfogadjam vagy elutasítsam.
Mégis, most annyira szeretném rátukmálni azokra akiket, érdekel, hogy honnan kezdtem és hova jutottam eddig.
Már írtam, hogy az önismeret az egyik lépcsőfok. Nem mintha tudnám, hogy ki vagyok én pontosan, viszont azt tudom, hogy tévedés volt ezt keresnem. Semmi vagyok és minden. Ahogy a hindu világban a bindu. Bennem van az univerzum és én is benne vagyok. (No, persze ez eléggé leegyszerűsítve.)
Az önismeret is egy út. Annyit jelent – számomra – hogy figyelem a reakcióimat, amennyire lehet, próbálom nem elfelejteni és ahhoz, hogy ne felejtsem el, rengeteg szempontomból elemzem, beépítem. Amennyiben nem felejtem el, amikor szükséges lesz elő fog jönni és érthetővé és élhetővé tesz egy újabb élethelyzetet.

Van még itt egy frázissá vált fogalom: a "fogadd el magad" és a "szeresd magad mert csak akkor fognak téged is szeretni" Ez is így van! Ha van valami, amiért haragszom az ezoterikus könyvek és újságok többségére az a felületesség, ami pont ebben a komoly igazságban mutatkozik meg. Szóval, én még sehol nem olvastam arról, hogyan kell magamat elfogadni és főleg szeretni?

Ami ebben a témakörben megmaradt, az Poppertől származik. Egyik könyvében írt az önismeretről – ami ma már divat. Önismereti tanfolyamra járó ismerősétől megkérdezte: „Mondd, mi van akkor, ha a tanfolyam végére kiderül, hogy egy elviselhetetlen, gerinctelen alak vagy?” Még a végére annyit írt, hogy „vigyázzunk kérem azzal az önismerettel!”

Ezen évek óta gondolkodom és ma már értem. Nincs tanfolyam, nincs módszer, nincs recept!

Nyitottság van, érdeklődés, kérdés felvetés, kétely. A válaszok megkaphatók könyvekből, úgy hogy ráismerünk saját érzéseinkre, gondolatainkra. Ezek nem a tréningszerű könyvek. Ezek a klasszikusok, ezek a gondolkodók. A fejlődés ott indul be, amikor újabb kérdés merül fel, egy válasz után. Az újabb kérdésre megtalált válasz lesz a sajátunk. Mindegy milyen! Amennyiben az úton vagyunk és nyitottan, érdeklődve haladunk, előbb-utóbb felismerhetjük, ha egy korábbi válaszunk hülyeség volt. Akkor viszont már azt is tudjuk, hogy semmi baj nincs vele.

Hűha de okosakat írtam! Majd, később, hetek, hónapok, évek múlva esetleg ráébredek, hogy ez nem is így van. Velem. Illetve most így van. Békésen, nyugalmasan ezt sikerült.


Ma egy nagyon boldog napom volt. Van.
Ez is mint minden, múlandó.
Tukmálás helyett Goethe legyen:
„Ha nem érzitek, nem fogtok rátalálni.”