"..sometimes everybody cries..."

Most ilyen a hangulat:




Van az az ölelős nap, amikor az utcán idegen emberek megölelik a járókelőket. Nekem ez rendben van, de én nem szeretek testi közelségbe kerülni másokkal, illetve csak nagyon kevesekkel. Talán három ilyen ember van, vagy négy…de lehet, hogy öt. Mindegy.
Szerintem inkább az kellene, hogy az utcán legyenek emberek, akik csak azért vannak ott, hogy ha sírni kell, előttük bátran lehessen. Olyan nyitott tekintetű, igaz emberek őszinte figyelemmel fürkésznék a járókelőket és ezzel odavonzanák azokat, akiknek éppen szorítja a torkukat sírás.

Két dolog jutott eszembe.
Pár hete utaztam a villamoson, az egész kocsiban ketten voltunk egy nővel. (vasárnap délelőtt, Bécsi út) Amikor a Margit kórházhoz értünk, láttam, hogy a nő sírva fakad (na), ha merne. Az anyám a Margitban halt meg, így még ma is, ha arra járok, elszorul a szívem. Talán ezért szólítottam meg az idegent. Csak annyit kérdeztem, hogy van-e valami baj? Azonnal kitört belőle a zokogás. Nem mondott semmit és én sem szóltam többet, de mire a végállomáshoz értünk megnyugodott. Megköszönte. Ennyi. Ennyi kellett neki.

A másik kevésbé szép történet:
Volt nekem idegösszeomlásom. Az olyan volt, hogy a metrón elkezdtem sírni, (fogalmam sincs miért) és nem tudtam abbahagyni. Nem is jöttem haza, hanem bementem a körzetihez, aki nem sokat tudott kezdeni velem, mert még ott is csak sírtam. Nagyon ijesztő volt az egész. Azt hittem meg fog állni a szívem. Azt hiszem, ilyesmire mondják, hogy megszakad az ember szíve. A dokinak kinyögtem a kulcsszót (ide most nem írom le), bólintott és elküldött a pszichiáterhez. Másnap tudtam csak menni. Reggel nem sírtam már, de erő kellett hozzá, hogy ne tegyem. A szakrendelőben a regisztrációnál odaadtam a papírjaimat, mire az ablak mögötti rémnő azt mondta, hogy nem regisztrál be, mert nincs időpontom. Mondtam neki, hogy két hete még nem tudtam, hogy bajom lesz, most viszont nagyon fontos lenne bejutnom a doktornőhöz, aki több éven át kezelt, ismer is stb.…
„Akkor sem, különben is sokat kell várni” - ez volt a válasz. Én meg sírva fakadtam. Nem mintha mimóza lennék, és jobb állapotomban összecsődítem az eü minisztériumot is hasonló esetben, de nem voltam jobb állapotban, ezért voltam ott, ahol. A sírásomra még odalökte az a barom, hogy hiába sírok, akkor sem fog regisztrálni. Annyira zokogtam, hogy fizikailag is kezdtem rosszul lenni. És akkor jött a liftes fiú, aki leültetett, megkérdezte mit segíthet, hozott nekem vizet, és két perc múlva elintézte az adminisztrációt is. Ez meg ennyi volt. Ennyi kellett nekem.
(Egyébként az orvosnál én voltam az első, gyorsan kiderült, hogy klasszikus idegösszeomlással bíbelődhetek)

Szóval, jó az ölelős nap is, de kellene ilyen sírást felfogó utcai szolgálat is. Szerintem. Még az is lehet, hogy az enyémhez hasonló esetekben többen mennének az orvoshoz, vagy haza és nem a Dunának, vagy a metró alá.