Egy, kettő, kettő és fél....

Van olyan nap, mint a mai. Szar. Megfigyeltem, hogy a rossz napok nem úgy indulnak, hogy kiesek a kádból, vagy belelépek a macskakajába. Nem, nem! A rossz napok normálisan indulnak és apró kis érzések jelzik – annak, aki figyel – hogy romlik és romlik és romlik…
Na, így volt ez ma is. Ebédig sem volt valami, hej de remek, de ott volt a remény –ami éltetett – hogy mindjárt vége és jön a délután, ami jó lesz. Aztán kaptam egy sms-t. Szomorút. Talán valamiféle fejlődést jelez, hogy nem hagytam magam nagyon elsüllyedni, hiszen tudom, hogy majd jön a kifelé út.
A jóga volt a vízválasztó. Még soha nem történt meg, hogy minden lélegzetet úgy vettem, ahogy kell, hogy nem kalandoztak el a gondolataim. Megtörtént az is, hogy az Upavistha kónászana (akit érdekel, nézzen utána) tökéletesen sikerült és két percig sikerült kitartanom.(Két perc volt az is, mire eljutottam a teljes tartáshoz.) Hihetetlen mennyire jó! Komolyan! (Majd megpróbálok képet keresni és ideteszem az aljára)
A két percben azért jött egy gondolat is. Összegződött bennem valami. Ez lesz ide leírva.

Volt két fontos férfi az életemben. A férfiak megvannak és fontosak is, csak nincsenek már az életemben. Meg van egy kettő és feledik – eddig.
Mindegyikük (kettő, aki volt) hagyott nekem valamit. Azt hiszem a legtöbbet, amit ember adhat. Önmagamat. Mindegyiküktől megtanultam valamit magamról.

Az elsőtől azt, hogy csak én magam vagyok a biztonság. Hosszú éveket éltem le állandó félelemben, attól hogy elvesztem a biztonságérzetemet. Ma már tudom, hogy az nem is volt. Akkor lett, amikor felismertem, hogy senki sem biztosabb az életemben, mint önmagam. Azt hiszem ez mindenkivel így van, csak idő mire rájövünk.
Ezt a felismerést egy hosszú depresszív, beteg lelkiállapot, majd annak végén egy sokkhatás előzte meg. A sokk- katarzis –után olyan egyértelművé, világossá vált ez a dolog, hogy elképedtem: ezt miért nem láttam eddig?

A másodiktól kaptam a szabadságot. A saját szabadságomat. Azt, hogy rájöttem nem ő a szabad ember, aki 47 országban járt már (most éppen Indiában vándorol), hanem én, aki négy fal között sem érzek magamon béklyókat. A szabadságom nem más, mint az állandó kételkedésem. A világra, emberekre való folyamatos rácsodálkozásom és a nyitottságom, és ezzel együtt a változásom és annak vállalása. Hatalmas érzés hogy nem vagyok a saját agyam rabja, és pontosan tudom, hogy csak magam köthetem meg a gondolataimat. Azt is tudom, hogy ezt már nem fogom megtenni, mert a gondolat korlátlan és hagyom, hogy az legyen. Hagyhatom, bátran, mert tudatosan senkit és semmit nem fogok bántani, ha mégis úgy alakulna, hogy ártok valakinek, tudok javítani. Jó, ha nem kell félnem attól, hogy rossz gondolatokból rossz tettek születnek. Ezzel együtt ezer gyarlóságom van, számtalan tulajdonságom, amivel irritálom a környezetemet. De! Szabad vagyok! Akiket zavarok, leginkább ezzel zavarom.
Furcsa, hogy ezt olyan férfitől kaptam, akit nem köt sem munka, sem család, sem barát, sem ország, sem lakás. Ő nem szabad, mert nem köti semmi. Nagyon szeretném, ha ezt felismerné, legyen bárhol a világban! A hely teljesen mindegy.
És mi köt engem? Az a biztonság, amit az elsőtől tanultam.

Ami elszomorított, hogy mindezekre mindig akkor jöttem rá, amikor elmentek tőlem. Igazából nem is olyan szomorú ez, hiszen valószínűleg ez volt a szerepük az én életemben, és ahhoz hogy ezt lássam távolság kellett. Végül is inkább felemelő dolog ez.
Jó lenne tudni, én mit adtam nekik? Illetve adtam-e valamit, amitől többek, jobbak lettek? Nem is kell, hogy közöljék, elég ha ők tudják és rám gondolnak.

Most is tanfolyamon vagyok, és az előzőekből kiindulva figyelek magamra (is), vajon mi lesz a következő tapasztalat? Vannak ötleteim, de még nincs itt az ideje az összegzésnek. A tapasztalásnak van itt az ideje és az örömnek, esetleg boldogságnak, de ezt csak óvatosan írom le.
Különben is! Nem akarom, hogy vége legyen! Jó lenne, most egy olyan variáció, hogy vége főcím nélkül is tudnám miről szól a történet. A jelenlegi vetítésben nem is foglalkoztat ez annyira, inkább csak érzek, érzékelek. Majd idővel tudatosítom, amit kell. Amit nem kell, kidobom. (rák-víz-szűrés-olló- bezárás-emésztés-megtartás -kiköpés)


Jógázni jó, jógázni kell! Fizikailag is, szellemileg is és lelkileg is. Most nagyon örülök, hogy annak idején kitaláltam ezt a test, szellem, lélek harmónia dolgot magamnak. Olyan dolgokat tanulok a testemről, az agyamról és a lelkemről, amit álmodni sem mertem volna!

Az említett ászanát is három éve gyakorlom. Egy percig sem bánom, hogy ennyi idő kellett a tökéletes végrehajtáshoz.

Íme: