TANÁR

Volt nekem egy osztályfőnököm, aki még van persze csak már nem az én tanárom, mert én már nem vagyok iskolás, de ő még tanár, csak nem az enyém. Azt hiszem ezt tisztáztam.
Nyár elején beszélgettem vele. Szeretem őt. Hihetetlen ember. Tiszta. A beszélgetés minden percét hordozom azóta is, de volt egy nagyon érdekes momentum. Beszéltem, beszéltem és beszéltem. (Eleve úgy kezdtük, hogy azt mondta, csak én beszéljek, mert nagyon kíváncsi rám) A szövegelésem közben ő meg nézett, és amikor abbahagytam csak nézett tovább szó nélkül, mosolyogva, olyan tiszta tekintettel, hogy azt tanítani kellene. (Szerintem tudattalanul ő tanítja is ezt) Meg kellett kérdeznem, hogy mit néz, miért hallgat? A választól majdnem leestem a székről:
„Csak azon gondolkodom, ahogy így nézlek, hallgatlak, hogy minden gondod, nem kis bajod ellenére, te nagyon rendben van. Külsőleg, belsőleg. Egyben vagy, egységben, és nagyon józan a gondolkodásod”
Nagyon megdöbbentem és nagyon örültem. Ha valaki, akkor ő jó emberismerő, engem is ismer, hiszen a kamaszkorom legnehezebb éveit ő kormányozta végig. Matek-fizika szakos tanárként, pedig úgy látja, hogy józanul gondolkodom? Nem tudom megfogalmazni mit jelent ez nekem.

Szóba került az apám is, akivel az utóbbi két-három évet leszámítva csak konfliktusból állt a kapcsolatunk. Tulajdonképpen még most is folyamatosan egymást győzködjük, de csak olyan szeretet teljesen, mint a két vén hülye a Muppet Show-ból.
Azt találtam mondani róla, hogy az apám sosem engem szeretett, hanem valakit, akit ő elképzelt magának a lányaként és ez a mi napig így van. A lehető legegyszerűbb hangsúllyal kaptam a választ: „Sosem engedted, hogy megismerjen.”

Akkor is tudtam, hogy igaz ez, de most, ma lett ez teljesen világos. Nem csak az apámnak nem engedtem, hanem senkinek. Mostanság meg nagyon szeretném, ha önmagamért szeretnének vagy utálnának. Mindegy a két érzés, a fontos, hogy próbáljanak megismerni, legyenek rám kíváncsiak, akikben ilyen vagy olyan érzéseket váltok ki. Ezért teszek is.
Azt hiszem ez is valami fejlődés féle. Lehet, hogy lassú, mert jó pár év eltelt már, de az is lehet, hogy sokan el sem jutnak eddig ebben az életükben.

Írtam már itt, hogy nagyon csendes kisgyerek voltam, olyan szemlélődő típus. Nem okoztam nagy zűrzavarokat a szüleimnek. Kamaszként meg hatalmas tüskékkel tartottam távol magamtól mindenkit. Persze, hogy nem tudtak megismerni. Viszont, amikor apámmal beszélgetek, látom a kíváncsiságot a szemében, az összes gesztusában. Olyan vagyok neki a találkozásainkkor, mint egy színházi premier. Olyan darab bemutatója, amit már sokszor láthattunk, más rendezésben, más színészekkel és most az újra vagyunk kíváncsiak. Mi van még ebben a drámában, amit új, ami más?

Elgondolkodtam, hogy mennyire fura: az említett beszélgetés pár hónapja történt. Ez viszonylag hosszú idő ahhoz képest, amilyen egyszerű mondatok most értek a helyükre. Azt hiszem, ennek van egy magyarázata. Az olyan egyszerű mondatok, amelyek mögött igaz gondolatok vannak, és amiket szeretet vezérel (vagy akár utálat) el kell, hogy érjenek a lélek mélyebb rétegeibe.
Kaptam én már egyszerű mondatokat. („Neked már megint milyen cifra dolgaid vannak!” vagy „ A pánik egy divatos betegség”. Na, ilyenekből egy könyvet tudnék összehozni. Fejezetekre bontva, a külsőm, az olvasmányaim, az étrendem, az érdeklődési köröm, a politikai – közéleti hozzáállásom mentén)
Az ilyen egyszerű mondatok azonnal indulatot váltanak ki belőlem, jól megírom őket és kiköpöm.
A tanárom egyszerű mondatai érzelmeket váltottak ki, jól megírtam és bebugyoláltam őket a fejlődő személyiségembe. Ezeket valósággá teszem, azzal hogy leírom, a másik félét meg kiírom magamból. Nem felejtem el őket, de ahhoz hogy ne okozzanak nekem kárt, kellenek a bebugyolált mondatok.
Lám, megint bölcseket írtam,hiszen a végére itt a tiszta két pólus, a yin és a yang, nem beszélve az emberi lélek száz pólusáról.