Nem az fáj, ha nem kapok valamit, hanem az, ha nem kell, amit adnék, amit adni tudok. Nem kérek semmit, de mindenre vágyom. Az időre. A rám szánt idő tűnjön egy pillanatnak, de a hiányom sokszorozza meg a pillanatot, legyen örökkévalóság, amíg újra jelen nem vagyok.
Ettől sok, ami vagyok. Az idő csak a sajátból aható, nincs külső segítség. Az időt odaadni, ugyanaz mint önmagadat adni.
Elkezdődött a vég, így gondolom.
Tudom, hogy nem fogok ellenkormányozni a folyón. Csorgok szép lassan. Elfáradtam, üres vagyok, pedig többnek kellene éreznem magam. Tudtam, hogy el fog jönni ez az idő, ez a folyószakasz. Szomorú vagyok. Lassan csónakázom, még utol lehet engem érni. Visszafordulni nem fogok, kikötni vagy lehorgonyozni csakis egy másik csónak mellett. Még az ő csónakja is lehet, hiszen egymáshoz nagyon közel ringatózunk. Az is lehet, hogy lemarad és kiköt valahol, majd később – idő múltán – esetleg heves evezéssel utánam jön. Megtalál-e? Nincs-e a folyómon egy kis ág, amin letérek? Lesz-e bátorsága utánam jönni egy kisebb folyóágba, hogy ott a lassabban múló időben, a lassabban igyekvő folyóban elfogadná, amit adnék? Az időmet. Önmagamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése