Pénteken elért a vég. A rózsaszínű köd. Egész nap Ákost és Republicot hallgattam.
A rózsaszínű felhőben egy nap alatt ezer érzelmet éltem át, ahogy azt ilyenkor kell. Ákos ehhez nagyon jó aláfestés és inspiráció is volt.
Estére már nagyon fáradt voltam, pedig még csak ekkor érkezett a java. Másodszor volt szerencsém igazi katarzist tapasztalni. Először akkor történet, meg amikor négyhónapnyi zombi lét után (depresszió, plafonnézés, enyhe önmegsemmisítő gondolatok), a testvérem esküvőjén éreztem, hogy a felpattan valami vastag burok a lelkemben. Azt hittem nincs több ilyenem. Hát volt! Nagy roppanással ismét megrepedt egy csonthéj a szívemen. Sírással jár. Ezt a sírást nem lehet előre érezni, ez jön, mint egy villámcsapás és már közben érezni, hogy tisztít. Szóval jó volt.
A tisztulás után önfeledten tudtam nevetni. Mert pénteken még az is volt. Nevetés, sőt röhögés. Szóval az is jó volt.
Nem sokkal éjfél előtt hazaértem, és ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, észrevettem a rózsaszín felhőcskéket magam körül, amik jöttek velem a kádamba és az ágyamba. Szóval ez is jó volt.
Pedig sebeim is keletkeztek a nagy katarzisban, meg a nagy csonthéjrepedésben, de nem fájtak, nem fájnak. Most hogy így felszínre kerültek, legalább kezdődhet a kezelésük.
Már 10 napja boldog vagyok. És egyben néha szomorú is. Ez biztos azért van, mert kell az ellenpólus, hogy a boldogságot nagyon tudjam értékelni, ne felejtsem mennyi minden fájt, ne felejtsem, hogy mi az mi árt nekem, ne felejtsek el magamra is figyelni.
Szeretem az ilyen állapotot, mert a zene, a vers, a könyv, mintha új értelmet nyerne, és az agyonhallgatott dalok, az agyonolvasott versek teljesen belém épülnek. (Ekkortól szoktam megjegyezni őket.)
Itt egy építőkocka:
„szeretőm vagy
engem a világ így szeret
várod azt, hogy megérintselek
mert remegni vágysz
és ellentmondani
de a tested szerelmet készül vallani
……………………..
szerelemem vagy
neked én adok nevet
és az a varázslat köröttünk lebeg
bánatot, sebet, mindent levedlek
ha megölsz is érte
én akkor is szeretlek”
És nem szeretem az ilyen állapotot, mert a védőburok nélküli lelkem nagyon sebezhető. Legalább már felismertem. Ahogy előzőleg nem vigyáztam eléggé, csak örültem a boldog létnek, mint egy idióta, most megpróbálok figyelni, ne keletkezzenek rajtam újabb sebek. Ehhez is van építőkocka. Ezt eddig is imádtam, de most már sebtapaszként hozzám ragadt:
„Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze a számban
De ha most is elhibáztam
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy…”
A világ kerek, az élet szép, élni jó! Nekem meg pláne! 10 napja!!!
Pénteken estig a rózsaszín felhőmben – egy édes emlékben – leledztem, este pedig a régi iskolámban jártam. Egyelőre ennyit tudok róla írni. Majd leülepszik és jönni fog az érthető, nem lila változat is az osztályfőnökömről, a magyar tanáromról, az osztálytársaimról.
Azért az tanulságos volt, hogy nem volt olyan tanár, aki nem tudta ki vagyok…
A rózsaszínű felhőben egy nap alatt ezer érzelmet éltem át, ahogy azt ilyenkor kell. Ákos ehhez nagyon jó aláfestés és inspiráció is volt.
Estére már nagyon fáradt voltam, pedig még csak ekkor érkezett a java. Másodszor volt szerencsém igazi katarzist tapasztalni. Először akkor történet, meg amikor négyhónapnyi zombi lét után (depresszió, plafonnézés, enyhe önmegsemmisítő gondolatok), a testvérem esküvőjén éreztem, hogy a felpattan valami vastag burok a lelkemben. Azt hittem nincs több ilyenem. Hát volt! Nagy roppanással ismét megrepedt egy csonthéj a szívemen. Sírással jár. Ezt a sírást nem lehet előre érezni, ez jön, mint egy villámcsapás és már közben érezni, hogy tisztít. Szóval jó volt.
A tisztulás után önfeledten tudtam nevetni. Mert pénteken még az is volt. Nevetés, sőt röhögés. Szóval az is jó volt.
Nem sokkal éjfél előtt hazaértem, és ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, észrevettem a rózsaszín felhőcskéket magam körül, amik jöttek velem a kádamba és az ágyamba. Szóval ez is jó volt.
Pedig sebeim is keletkeztek a nagy katarzisban, meg a nagy csonthéjrepedésben, de nem fájtak, nem fájnak. Most hogy így felszínre kerültek, legalább kezdődhet a kezelésük.
Már 10 napja boldog vagyok. És egyben néha szomorú is. Ez biztos azért van, mert kell az ellenpólus, hogy a boldogságot nagyon tudjam értékelni, ne felejtsem mennyi minden fájt, ne felejtsem, hogy mi az mi árt nekem, ne felejtsek el magamra is figyelni.
Szeretem az ilyen állapotot, mert a zene, a vers, a könyv, mintha új értelmet nyerne, és az agyonhallgatott dalok, az agyonolvasott versek teljesen belém épülnek. (Ekkortól szoktam megjegyezni őket.)
Itt egy építőkocka:
„szeretőm vagy
engem a világ így szeret
várod azt, hogy megérintselek
mert remegni vágysz
és ellentmondani
de a tested szerelmet készül vallani
……………………..
szerelemem vagy
neked én adok nevet
és az a varázslat köröttünk lebeg
bánatot, sebet, mindent levedlek
ha megölsz is érte
én akkor is szeretlek”
És nem szeretem az ilyen állapotot, mert a védőburok nélküli lelkem nagyon sebezhető. Legalább már felismertem. Ahogy előzőleg nem vigyáztam eléggé, csak örültem a boldog létnek, mint egy idióta, most megpróbálok figyelni, ne keletkezzenek rajtam újabb sebek. Ehhez is van építőkocka. Ezt eddig is imádtam, de most már sebtapaszként hozzám ragadt:
„Magammal betakarlak
Sebeim mosolyognak
A vérem íze a számban
De ha most is elhibáztam
Akkor
Gyilkos zenét írok
És kiöllek magamból
Hogy ne fájjon többé
Ami vagy…”
A világ kerek, az élet szép, élni jó! Nekem meg pláne! 10 napja!!!
Pénteken estig a rózsaszín felhőmben – egy édes emlékben – leledztem, este pedig a régi iskolámban jártam. Egyelőre ennyit tudok róla írni. Majd leülepszik és jönni fog az érthető, nem lila változat is az osztályfőnökömről, a magyar tanáromról, az osztálytársaimról.
Azért az tanulságos volt, hogy nem volt olyan tanár, aki nem tudta ki vagyok…
Végül: most már semmi ne fájjon többé! Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése