Ha már itt maradtam, álmot festek

Hétfőn elviccelődtem itt a barátomon, aki egyébként tényleg ért a szereléshez, meg mindenféle olyan dologhoz, amihez én nem.
Azért akartam olyan fergeteges humoros lenni, mert ha nekiláttam volna a lelkiállapotom megfogalmazásához magam is megijedtem volna, és nem hiszek az írások kitörlésében, ezért inkább nem írom le, amiben nem vagyok biztos.
A hétfőm annak jegyében telt, hogy kiszállok ebből az egészből. Elegem volt, egyedül éreztem magam és teljesen biztos voltam benne, hogy rohadtul nem hiányoznék innen senkinek.
Estefelé rájöttem, hogy ugyanúgy elsodortak az érzelmeim, mint amikor a pszichológushoz kezdtem járni tavaly ősszel. Igaz, ami igaz akkor napi szinten foglalkoztam a kiszállás gondolatával. Gyáva is vagyok, meg hiszek a karmában és tudom, hogy ha beledöglök, akkor is végig kell menni az úton. Az úton ami, maga a cél. Többek között ez tartott itt.

Tényleg nem várom, hogy folyamatosan boldog legyek. Azért is számoltam a napokat, mert amikor már több napja békében volt a lelkem, tudtam, hogy nagyon meg kell becsülni. Azért azt sem vártam, hogy ellenpontozásként gyomorszájon vágjanak. A hétfői napomból már csak egy dolog hiányzott, ahhoz hogy tökéletes legyen a pusztulat-hangulat.
Gondoltam felhívom a pasit és meghívom magamhoz, annyira vágyik rám, hát ne tökölődjön, ne körözzön körülöttem, itt a lehetőség, megkaphat és végleg az övé maradok. Nem tudom Mr. Panic telefonszámát, így egyedül töltöttem az estét.

Végül megint a zene segített. És a dalszöveg:
”… nem fáj a kérdés, hogy van-e igazság a világ legvégén, ha egyetlen óra lenne az élet, az utolsó percét benned tölteném.”

Rájöttem, hogy a legvégén ott lesz az igazság, ami egyetlen dolog lehet csak: boldogság. Hiszem, hogy a végén mindenki megkapja ezt. Aki úgy élte végig az életét, hogy csak az anyagi világban létezőként hajszolta a vélt boldogságot, azért kap a végé egy nagy öröm-dózist, hogy látva lássa mit hagyott ki. Aki meg afféle idealista-idiótaként kóválygott itt a földi létben – mint én – azért kapja meg, mert nem kaphat mást. A halál nem büntetés. A halálban, majd a végén lesz egy utolsó boldogság pillanat, amiről pontosan fogom tudni, mennyit ér. Mert már most is tudom.
Valahogy így keveredtem el a megsemmisüléstől a boldogságig, hétfőn este. Így lett a hétfői blogból ironikus beszámoló szerelési munkálatokról.

De! Gyarló vagyok, a jóból még többet szeretnék. Hétfő óta motoszkál bennem: milyen jó lehet annak a nőnek, akinek egy férfi elénekli, hogy az utolsó percét benne töltené! Megint találtam magamnak egy álmot (ez a 3-as számú), miszerint, majd egyszer nekem is mond valaki ilyet. Na, jó ilyesmit. A Himalájában, szélben ülve, egy kis faház lépcsőjén, miközben két mókus ugrándozik a fákon. Ez egyetlen álomnak is jó. Mostantól kezdve csak egy álmom lesz, és mindig bővítem, színezem egy kicsit. Majd ötven-hatvan év múlva, mikor készülök elhagyni a testemet, olyan álmom lesz, mint egy barokk festmény.