A szorongás nem pánik. (a szorongás a pánik előjátéka)
Virtuálisan lekopogom a virtuális fán, hogy Pánik úr kísérget ugyan, de elég régen nem intézett ellenem támadást. Egy két gyenge próbálkozása volt. A szokásos helyeken lihegett a nyakamba, úgy mint metró, széles nagy terek, de nem ért utol. Tudtam, hogy ott van, nem is akartam semmibe venni - akkor biztosan felhergelem – inkább hagytam, hogy kövessen, miért ne sétálnánk együtt? A pánikkal így vagyok mostanság.
Itt az állandó szorongás, ami már nem annyira állandó. Van heti pár órám, amikor nem szorongok. Ezért a pár óráért hálás vagyok. Nagyon!
Már-már kezdtem megszokni, hogy van bennem egy állandó félelem, de most nagyon zavar. Zavar, mert lehet, hogy elrontja azt, ami végre jó nekem.
Felemás dolog ez. Mert tudom, hogy azért zavar, mert nem tartom magam normálisnak és minden áron meg akarok felelni. Azt a részemet akarom előtérbe tolni, ami felszabadult, vidám, laza. És akkor itt van velem ez a szorongató érzés, ami nem engedi. A felemás az ebben, hogy magát a szorongást is pont ez a hülye megfelelési kényszer okozza. Kinek, minek akarok megfelelni? Nem jó így a kérdés. Nem is ez a kérdés. Szerethető szeretnék lenni. Félek, hogy nincs bennem semmi szeretni való. Nem megfelelni akarás ez. Illetve magamnak mégiscsak meg kellene felelnem.
Ez életem nagy játéka. Szeretetre vágyom, szeretni szeretnék. Gyerekként is ez mozgatott, most is ez van. Tudom, hogy vannak, akik szeretnek, csak valamiért azt gondolom: „Engem? Miért? Annyira problémás vagyok.”
Mert visszaigazolás kell, hogy érezzem. Az összes szenzorom megvan az érzés fogadásához és működik is. Jó pillanataimban számtalan élményt tudok felidézni, amikor szeretetet kaptam. Ilyenkor boldog vagyok. Amikor szorongok, nem jut eszembe semmi, csak az, hogy engem nem lehet szeretni. Amikor éppen szeretve vagyok, minden részemmel érzékelem és tudom, tapasztaltam, hogy viszonozni is tudom , a jeladóim is jól működnek. Tudok adni is, nemcsak koldulom az érzést. Ebben az egy dologban biztos vagyok magammal kapcsolatban.
Itt az állandó szorongás, ami már nem annyira állandó. Van heti pár órám, amikor nem szorongok. Ezért a pár óráért hálás vagyok. Nagyon!
Már-már kezdtem megszokni, hogy van bennem egy állandó félelem, de most nagyon zavar. Zavar, mert lehet, hogy elrontja azt, ami végre jó nekem.
Felemás dolog ez. Mert tudom, hogy azért zavar, mert nem tartom magam normálisnak és minden áron meg akarok felelni. Azt a részemet akarom előtérbe tolni, ami felszabadult, vidám, laza. És akkor itt van velem ez a szorongató érzés, ami nem engedi. A felemás az ebben, hogy magát a szorongást is pont ez a hülye megfelelési kényszer okozza. Kinek, minek akarok megfelelni? Nem jó így a kérdés. Nem is ez a kérdés. Szerethető szeretnék lenni. Félek, hogy nincs bennem semmi szeretni való. Nem megfelelni akarás ez. Illetve magamnak mégiscsak meg kellene felelnem.
Ez életem nagy játéka. Szeretetre vágyom, szeretni szeretnék. Gyerekként is ez mozgatott, most is ez van. Tudom, hogy vannak, akik szeretnek, csak valamiért azt gondolom: „Engem? Miért? Annyira problémás vagyok.”
Mert visszaigazolás kell, hogy érezzem. Az összes szenzorom megvan az érzés fogadásához és működik is. Jó pillanataimban számtalan élményt tudok felidézni, amikor szeretetet kaptam. Ilyenkor boldog vagyok. Amikor szorongok, nem jut eszembe semmi, csak az, hogy engem nem lehet szeretni. Amikor éppen szeretve vagyok, minden részemmel érzékelem és tudom, tapasztaltam, hogy viszonozni is tudom , a jeladóim is jól működnek. Tudok adni is, nemcsak koldulom az érzést. Ebben az egy dologban biztos vagyok magammal kapcsolatban.
Tudom mi az, ami oldja ezt (a gyógyszereken kívül). Mi más, mint a törődés, a kedvesség? Kevés is elég belőle és már nyoma sincs az egésznek. Nagy dolog ez és meg is fogom köszönni.
Na és persze a nevetés. Egy óra idétlenkedés a barátaimmal és jól vagyok. Nekik is meg fogom köszönni.
Ezek után itt a következő szorongató gondolat: Ha én valakinek megköszönök valamit, biztosan nagyon sok lesz. Ha meg még szeretek is valakit, az aztán az elviselhetetlenségig sok. Ezt gondolom, ezen szorongok. Szeressem? Mennyire? Hogy fogjam vissza magam? És miért? Biztos jól látom? Ne fogjam vissza? Elmondjam? Ilyenkor győz az ösztön, teszem amit az érzés diktál, a többi mind taktika lenne, játszma. Érzelmekkel nem játszom. És persze szorongok. Miért azt tettem, amit?
Összefoglalva: nem vagyok egyszerű eset. Pedig nagyon egyszerű ez, most. Öt perc múlva másképp látom. Unalmas nem vagyok, az biztos.
Ady megírta. Elég ügyesen jobban, mint én. Szerepelt is már korábbi szorongós, nyavalygós írásom színvonalának emeléseként, meg mert szeretem. Talán nem bűn Adyt többszörösen idézni:
„De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése