Újra olvasom az Amerika Psycho-t. Ehhez szükségem van – a mellékhatások miatt – egy kis Popper-re. Ajánlom az ilyen olvasási szokást. Könnyed regény mellé, mondjuk Kafka. Orwell mellé nagyon jó Osho. Tolsztojt jól kiegészíti a Ji-King, vagy a Tarot.
Szóval Popper megint írt valami nagyon jót:
„Beszéljünk őszintén! Konfliktusok esetén mindig az agresszívabb, gátlástalanabb fél nyer! Mert elsőnek és gyorsabban, meglepetésszerűen lép akcióba, s nem hátráltatják erkölcsi vagy ízlésbeli megfontolások. Így van ez a politikában, a háborúban és a magánéletben is. A tisztesség, a tapintat mindig hátrányban van az erőszakkal, a kíméletlenséggel szemben. Ezt az árat kell megfizetni a jó erkölcsi közérzet érdekében. Attól tartok megéri.” Popper Péter
Erről megint eszembe jutott, hogy volt egy vitám valakivel, aki szerint az egész világ militáns, és hiába mantrázom örök naivsággal, a békét, meg megértést, türelmet és toleranciát. Fogadjam el, hogy ilyen a világ és kész. Nem fogadom el, de erről írtam már itt egy kisebb regényt Gandhival, miegyebekkel tarkítva.
Én szívesen vállalom, hogy naiv vagyok, igyekszem tisztességes lenni, nem ártani. Valóban ez az ára, hogy nem kell leköpnöm magam, nem kell bujdokolnom emberek tekintete elől, és nem kell szégyellnem tetteimet, mondataimat. Társadalmi értelemben egy senki maradok.
Saját káromra is ezt teszem. Olykor a hülyeségig. Akkor rájövök, és kicsit korrigálok. Az én agresszióm olyan, mint amikor az oroszlánkölykök egymással játszva gyakorolják a zsákmányolást. Úgy vagyok agresszív, hogy nagyon vigyázok, nehogy a másikban kár essen.
Már amennyiben ez agressziónak mondható. Lehet, hogy ez csak önvédelem.
Most amikor éppen szétesik a világ, elborzasztó belegondolni abba, hogy az agresszív, gátlástalan emberek sokasága lesz a „nyertes”. Hiszen eddig is ők nyertek, azért is jutottunk ide.
Konfliktus az lesz bőven, sőt már van is. És valóban, láthatjuk a nagy kivonulásokat, az XY takarodj táblákkal, a hozzátartozó ordenáré üvöltéssel, köpködéssel és olykor egy-két utcakő dobálásával. Teljesen mindegy melyik politikusról beszélünk, teljesen mindegy melyik oldalon állunk. Erkölcsi közérzet szempontjából mindegy kellene, hogy legyen.
Tántoríthatatlanul hiszem, hogy az egyes embernek kell változnia. Ehhez nyitottság kell, urambocsá’ olvasni kicsit, és a bűvös szó: gondolkodni. Elsősorban azon, hogy miért akarják elvenni tőlem a gondolkodás képességét? Miért kell elfogadnom ilyen-olyan oldalak kész válaszait olyan kérdésekre, amiket fel sem tettem. Hiszen még a kérdések sem a sajátjaink.
Hányszor leírtam és mondtam már: a gondolkodáshoz nem kell semmi, még idő sem. Gondolkodni lehet fürdés közben, menet közben, úgy általában mindig. (Vigyázat! Szeretkezés közben tilos!)
Az is igaz, hogy a semmin nem lehet gondolkodni. Alapvető ismeretekre szükség lenne. Nem feltétlenül az iskolából, csak úgy a nagyvilágból. És micsoda találmány: emberek egymás közötti beszélgetéséből, a másik meghallgatásából. Hú de félelmetes! Nem elutasítani a másik gondolatait, hanem esetleg rácsodálkozni: Jé! Így is lehet valamit látni! Nem kell elfogadni, nem kell egyetérteni! Beszélgetni viszont kellene. Úgy, olyan emberi módon.
Megint megoldottam valamit. Talán az emberiség megmentését, önmagától? Nem semmi! Azt hiszem, elégedett lehetek a mai napommal.
Szóval Popper megint írt valami nagyon jót:
„Beszéljünk őszintén! Konfliktusok esetén mindig az agresszívabb, gátlástalanabb fél nyer! Mert elsőnek és gyorsabban, meglepetésszerűen lép akcióba, s nem hátráltatják erkölcsi vagy ízlésbeli megfontolások. Így van ez a politikában, a háborúban és a magánéletben is. A tisztesség, a tapintat mindig hátrányban van az erőszakkal, a kíméletlenséggel szemben. Ezt az árat kell megfizetni a jó erkölcsi közérzet érdekében. Attól tartok megéri.” Popper Péter
Erről megint eszembe jutott, hogy volt egy vitám valakivel, aki szerint az egész világ militáns, és hiába mantrázom örök naivsággal, a békét, meg megértést, türelmet és toleranciát. Fogadjam el, hogy ilyen a világ és kész. Nem fogadom el, de erről írtam már itt egy kisebb regényt Gandhival, miegyebekkel tarkítva.
Én szívesen vállalom, hogy naiv vagyok, igyekszem tisztességes lenni, nem ártani. Valóban ez az ára, hogy nem kell leköpnöm magam, nem kell bujdokolnom emberek tekintete elől, és nem kell szégyellnem tetteimet, mondataimat. Társadalmi értelemben egy senki maradok.
Saját káromra is ezt teszem. Olykor a hülyeségig. Akkor rájövök, és kicsit korrigálok. Az én agresszióm olyan, mint amikor az oroszlánkölykök egymással játszva gyakorolják a zsákmányolást. Úgy vagyok agresszív, hogy nagyon vigyázok, nehogy a másikban kár essen.
Már amennyiben ez agressziónak mondható. Lehet, hogy ez csak önvédelem.
Most amikor éppen szétesik a világ, elborzasztó belegondolni abba, hogy az agresszív, gátlástalan emberek sokasága lesz a „nyertes”. Hiszen eddig is ők nyertek, azért is jutottunk ide.
Konfliktus az lesz bőven, sőt már van is. És valóban, láthatjuk a nagy kivonulásokat, az XY takarodj táblákkal, a hozzátartozó ordenáré üvöltéssel, köpködéssel és olykor egy-két utcakő dobálásával. Teljesen mindegy melyik politikusról beszélünk, teljesen mindegy melyik oldalon állunk. Erkölcsi közérzet szempontjából mindegy kellene, hogy legyen.
Tántoríthatatlanul hiszem, hogy az egyes embernek kell változnia. Ehhez nyitottság kell, urambocsá’ olvasni kicsit, és a bűvös szó: gondolkodni. Elsősorban azon, hogy miért akarják elvenni tőlem a gondolkodás képességét? Miért kell elfogadnom ilyen-olyan oldalak kész válaszait olyan kérdésekre, amiket fel sem tettem. Hiszen még a kérdések sem a sajátjaink.
Hányszor leírtam és mondtam már: a gondolkodáshoz nem kell semmi, még idő sem. Gondolkodni lehet fürdés közben, menet közben, úgy általában mindig. (Vigyázat! Szeretkezés közben tilos!)
Az is igaz, hogy a semmin nem lehet gondolkodni. Alapvető ismeretekre szükség lenne. Nem feltétlenül az iskolából, csak úgy a nagyvilágból. És micsoda találmány: emberek egymás közötti beszélgetéséből, a másik meghallgatásából. Hú de félelmetes! Nem elutasítani a másik gondolatait, hanem esetleg rácsodálkozni: Jé! Így is lehet valamit látni! Nem kell elfogadni, nem kell egyetérteni! Beszélgetni viszont kellene. Úgy, olyan emberi módon.
Megint megoldottam valamit. Talán az emberiség megmentését, önmagától? Nem semmi! Azt hiszem, elégedett lehetek a mai napommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése