Egyáltalán nem szándékoztam ma írni. Egészen más dolgok izgatnak. Hazafelé jövet olyan dolog történt, hogy ezt muszáj megörökíteni és közkinccsé tenni.
Szép nyugodtan (Á dehogy! Inkább kellemesen izgatottan, jókedvűen) bandukoltam hazafelé és útközben bementem kedvenc kisközértembe, ahol találkoztam egyik szomszédommal, akiről írtam már korábban itt. Ő maga Besenyő M. István. Tudtam, hogy nem kerülhetem el és megint beszélni fog hozzám. Megtörtént. A következők zajlottak:
Kedvenc közértesem, ahogy szokott örömmel üdvözölt és tréfásan megjegyezte: „Milyen kár, hogy nem eszel húst, Renus, mert van nagyon finom majoránnás borjúmájas”
Én még meg sem tudtam szólalni, Istvánunk felhördült: „Hát akkor mit eszel?” Mondom neki: „szervusz, rég láttalak!” Válasz: „Kellene neked egy krapek!” (ez a krapek szó,egy hányinger).
Nem válaszoltam, de Istvánunk úgy gondolta majd ő megismerteti velem a nagy igazságot:
„Te, figyelj! Nekem az asszony otthon nem merné kitalálni ezt a hülyeséget, hogy nem eszik húst. Az én pénzemen, azt eszik, amit én mondok, meg különben is, mitől lesz markolnivaló húsa az asszonynak, ha nem a hústól? Te, neked tényleg nincs egy ember a háznál? /Ember!/ Tényleg az kellene neked! Nem vagy te még olyan öreg és csúnya! /Istvánunk kb. 20 évvel idősebb nálam, ápolatlan, büdös és gusztustalan./ Fogj magadnak egy embert /mert ugye én nem vagyok az/ és az majd elrendezi az életed. Látod, nekem is van lóvém /Úristen!/ eltartom az asszonyt, főz, mos, takarít, és jól elvan. Te meg olyan sovány vagy, mint egy süldőlány, látom én, hogy ember kell melléd!”
Valahogy így zajlott a monológ. Ezen közben már kijöttünk a közértből és nem kerülhettem el, hogy velem jöjjön, hiszen szomszéd. Az „ember” nem vette észre, hogy én, mint nagyon sovány nő, aki halálán van a hús nélküli étrend miatt, egyik kezemben egy 5 kilós macskaalmot cipelek, a másikban egy nagy szatyrot két üveg ásványvízzel, meg némi gyümölccsel, plusz a táskám és a negyedik kezemben a dzsekim.
Beszélt még nekem arról, hogy mennyit költött húsvétra, meg hova megy nyaralni, meg kapja be mindenki, mert ő él, mint egy császár. Végül visszatért az alapokhoz:
„Miért nem mész férjhez? Mit csinálsz így férj nélkül? Ki fogsz futni az időből, aztán már nem kellesz senkinek!”
Erre mit lehet mondani? Azt gondoltam, itt a buddhista közöny ideje. Türelem, megértés, elfogadás. Biztos oka van annak, hogy ő ilyen. Megköszöntem a tanácsait és bejöttem a kapun. Az ötödik kezemmel nyomtam meg a liftgombot.
Gondolom ő meg most otthon meséli a feleségének, hogy találkozott azzal a gebe nővel a másik lépcsőházból….és büszke magára…mert ő az ember.
Szép nyugodtan (Á dehogy! Inkább kellemesen izgatottan, jókedvűen) bandukoltam hazafelé és útközben bementem kedvenc kisközértembe, ahol találkoztam egyik szomszédommal, akiről írtam már korábban itt. Ő maga Besenyő M. István. Tudtam, hogy nem kerülhetem el és megint beszélni fog hozzám. Megtörtént. A következők zajlottak:
Kedvenc közértesem, ahogy szokott örömmel üdvözölt és tréfásan megjegyezte: „Milyen kár, hogy nem eszel húst, Renus, mert van nagyon finom majoránnás borjúmájas”
Én még meg sem tudtam szólalni, Istvánunk felhördült: „Hát akkor mit eszel?” Mondom neki: „szervusz, rég láttalak!” Válasz: „Kellene neked egy krapek!” (ez a krapek szó,egy hányinger).
Nem válaszoltam, de Istvánunk úgy gondolta majd ő megismerteti velem a nagy igazságot:
„Te, figyelj! Nekem az asszony otthon nem merné kitalálni ezt a hülyeséget, hogy nem eszik húst. Az én pénzemen, azt eszik, amit én mondok, meg különben is, mitől lesz markolnivaló húsa az asszonynak, ha nem a hústól? Te, neked tényleg nincs egy ember a háznál? /Ember!/ Tényleg az kellene neked! Nem vagy te még olyan öreg és csúnya! /Istvánunk kb. 20 évvel idősebb nálam, ápolatlan, büdös és gusztustalan./ Fogj magadnak egy embert /mert ugye én nem vagyok az/ és az majd elrendezi az életed. Látod, nekem is van lóvém /Úristen!/ eltartom az asszonyt, főz, mos, takarít, és jól elvan. Te meg olyan sovány vagy, mint egy süldőlány, látom én, hogy ember kell melléd!”
Valahogy így zajlott a monológ. Ezen közben már kijöttünk a közértből és nem kerülhettem el, hogy velem jöjjön, hiszen szomszéd. Az „ember” nem vette észre, hogy én, mint nagyon sovány nő, aki halálán van a hús nélküli étrend miatt, egyik kezemben egy 5 kilós macskaalmot cipelek, a másikban egy nagy szatyrot két üveg ásványvízzel, meg némi gyümölccsel, plusz a táskám és a negyedik kezemben a dzsekim.
Beszélt még nekem arról, hogy mennyit költött húsvétra, meg hova megy nyaralni, meg kapja be mindenki, mert ő él, mint egy császár. Végül visszatért az alapokhoz:
„Miért nem mész férjhez? Mit csinálsz így férj nélkül? Ki fogsz futni az időből, aztán már nem kellesz senkinek!”
Erre mit lehet mondani? Azt gondoltam, itt a buddhista közöny ideje. Türelem, megértés, elfogadás. Biztos oka van annak, hogy ő ilyen. Megköszöntem a tanácsait és bejöttem a kapun. Az ötödik kezemmel nyomtam meg a liftgombot.
Gondolom ő meg most otthon meséli a feleségének, hogy találkozott azzal a gebe nővel a másik lépcsőházból….és büszke magára…mert ő az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése