Bánat idején az ember megtanul imádkozni. Nem feltétlenül tanult imákat mormol, vagy valamely vallás szertartásait végzi. Egyszerűen szól valami felsőbb lényhez, tudathoz. Bánat, fájdalom, félelem idején bármibe belekapaszkodik a földi halandó.
Szerintem mindenki tud imádkozni. Teljesen mindegy mit mond és hogyan, hiszen amit mondani akar, benne van és az látható annak a számára, akihez szól. . Mégis mekkora ereje van, amikor megfogalmazódik a könyörgés vagy a hála! Az erőt az imádkozónak, az imája adja és annak a tudata, hogy van kihez szólni.
Miről jutott ez eszembe? Itt van:
„Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem..”
(Véletlenül József Attila)
Ez belőlem (is) való. Akkor jelenik meg az Úr, amikor nagy bánat van.
Ennél fontosabb az, amit már régebben, jómagam is felismertem, amit fentebb leírtam: teljesen mindegy, hogyan állunk az Úr színe elé. Templomban-e, otthon, vagy sétálva az erdőben? Mindent tud és lát. Ez nem fenyegető – bármennyire is próbálnak egyes vallások ezzel félelmet kelteni híveikben. Ez az érzés megnyugtató.
Na, ja! Megnyugtató azoknak, akiket gonoszság, ártó szándék nem vezérel. Ők bármilyen hibát is vétenek, akaratlanul bántanak valakit, biztosak lehetnek benne, hogy van valaki, aki látja: a szándékaik tiszták.
Bármennyire is hiszem, hogy van valaki, vagy valami, aki pontosan látja, tudja mi van bennem, mégis jó néha hozzászólni, kimondani, megmutatni magamat, a vágyamat, kérésemet, hálámat.
„Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkeztem uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén”
Nincs bánatom. Olvastam egy könyvet, a Tarot-ról. A kártyavetés mikéntjéről is ír a szerző, aki szerint nem kell szertartást végezni, „ráhangolódni” a kártyára, hiszen amiért a kártyához fordulunk, már rég bennünk van. No, erről jutott mindez az eszembe.
Századszorra:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése