"Levegőt!"

Lehet, hogy alapvetően nagyon rossz úton járok, mikor már-már megszállottan hiszem, hogy a minél szélesebb látókörűség, a nagyobb műveltség, a több ismeret, a több megismerés a nyitja a szabadságnak, a normális, élhető világnak.

Most abban sem vagyok biztos, hogy az emberek többségének ténylegesen igénye van a szabadságra. TGM-nek igaza van, amikor azt mondja, hogy az emberek lemondnak az alapvető demokratikus jogaikról, mert kapnak egy ígéretet a kormánytól (azaz Orbántól), hogy megvédi őket az előre nem látható, ismeretlen bizonytalanságtól. Ígéretet kapnak az állami gondoskodásra. Értem! Értem, mert a bizonytalanság elviselhetetlen, a félelem meg gyilkos érzelem. A meg nem fogható dolgoktól való félelem, a szorongás. A szorongás pedig pszichés betegség. Semmi kétségem a felől, hogy az ország nagy része szorong, tehát kisebb-nagyobb mértékben beteg. Aki szorong nem képes felnőtt, érett döntéseket hozni, hosszú távon nem képes emberhez méltóan élni. Aki szorong, beszűkül. Aki beszűkült, korlátozott. Valahol itt tartunk.  (Meggyőződésem, hogy ezért nem szaporodunk. Nem anyagi kérdés ez elsősorban.)

A szorongást egy hajszál választja el a depressziótól. Nem tudom hol a határ. Azt tudom, hogy én miről ismerem fel a közeledő depressziómat. Nem magamtól tudom, hanem pszichológusoktól. A depresszió elsődleges jele – nálam-, amikor azt érzem, hogy minden mindegy, mert úgysem változik semmi, örök életemre így marad minden. Ezért nem érdemes semmit tenni, lesz, ami lesz. Saját magamat ki tudom rángatni ebből az állapotból. Egy ország meg tudja ezt tenni? Fogalmam sincs.

Azt hiszem az emberek nagy része ennél a hajszálnál tart. A fásultság, a semmit nem tevés, az „úgysem tehetek semmit” hozzáállás deprimált állapot, és ez nagyon kedvez Viktornak. Azt nem hiszem, hogy Viktor ezt tudja. Nem nézem ki belőle. Kihasználja, az látszik.

Ötletem sincs, mi lehet a megoldás, közben lesújtó a véleményem szorongó honfitársaimról, és ettől szégyellem magam. Nem akarom magam felmenteni, de az érzéseimről nem tehetek. Amit tehetek, hogy megpróbálok tisztességes lenni. (Poppertől, szabadon.)

Azt is tudom, hogy én mit teszek a szorongásaim és a meg-megjelenő depresszió ellen. Olvasok, zenét hallgatok, jógázom. Többet akarok tudni a világról, az emberről és magamról. Akarom tudni, mit gondolnak mások. Azt is akarom tudni, hogy tőlem eszmeileg távol állók mit gondolnak.

Tudni akarom, mit gondolt Tolsztoj és Dosztojevszkij, Szerb Antal és József Attila. Tudni akarom, mit gondol Bayer Zsolt és mit gondol Orbán. (Sajnos csak azt tudhatom, amit mondanak, hogy mit gondolnak számomra rejtély). És tudni akarom mit tett, mondott Jézus, Buddha, Lao-Ce és Konfucius)

Ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy a tájékozottság a túlélés záloga. Azt nem tudom – és ez manapság örök kérdés – hogy az embereknek tényleg arra van igényük, amit a tévéből kapnak, és azért kapják, mert ezt „kérik”, vagy nem tudják, hogy mást is lehetne „fogyasztani”?

Amit tudok: én nem kérek az állami védelemből, annak fejében, hogy megmondják miben hihetek, melyik színészt, írót, zenészt szeressem, kivel éljek és hogyan.  Adózó polgár vagyok, a befizetett adóm fejében az állam legyen szíves és szolgáltasson nekem. Szolgáltassa, ami a dolga: utakat, közművet, alapvető orvosi ellátást. Segítse az elesetteket.  

Tartok tőle, hogy az emberek nagy része nem gondol bele mivel fizet a teljesen esetleges állami védelemért?  A rosszabb opció, hogy még tetszik is a sokaságnak: van itt egy ember, ő tudja mi jó nekem, kijelöli az utat és ha nem térek le, akkor biztonságban leszek. Annyira méltatlan ez! Miért tetszik ez? A szorongástól menekít meg sokakat?  

Igaz, ami igaz: minél kevesebb dologról tud valaki, annál kevesebb a kérdése, minimális a kétsége. Ez az optimális egy diktatórikus vezetőnek. Két dolgot kell fenntartania. A hitet és a fegyelmet.

A szabadság nem cél. A szabadsággal baj van. A szabadság is csak olyan lehet, amilyen belefér a diktált hitbe és fegyelembe. Nem választható. Nincs megengedve, hogy a polgár maga döntsön, mert akkor esetleg letér a kijelölt útról. A polgár önmaga által kijelölt utat nem járhat, mert esetleg más életmódban talál alternatívát. Urambocsá’ más kurzusban.

Szóval: nem tudom. Nem tudom, hogy miért van ez így? Ez az igény vagy ez az egyetlen megismert, biztonságot adó lehetőség?

József Attila mindent tudott az emberről. Szerinte a szabadság, ami rendet teremthet. Ehhez a rendhez tanult és felszabadult, nem szorongó emberek sokasága kell.

„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat!”

Nem tudom mit gondolt a költő? Azt tudom, hogy a fenyegető diktatúra árnyékában írta.

Hiszek József Attilának. Az én utam egyik kijelölője ő.

"Hát ilyen a világ!"

Amikor a harmincas éveiben járó ember azt mondja, hogy „hát ilyen a világ, ebben kell élnünk !” – akkor úgy érzem itt a vége. Harmincas éveiben járó ember azt mondja, hogy próbált ő másképp, meg odafigyelve, meg saját úton, de már feladta, mert „hát ilyen a világ”.

Ilyen? Milyen? Mitől ilyen? Tényleg ebben kell élnünk? Legalábbis ilyenben? Fel kell adni? Mit? A pár éve még létező saját utat? A saját gondolatot?  Amennyiben ez tömegesen így van, akkor nyugodtan keresztet vethetünk az „ilyen világra”

A világ tőlünk, emberektől ilyen vagy olyan.  Van külvilág, van külső hatás. Tudom, nehéz naponta felvenni harcot és kitartani a saját, önálló út mellett.

Az is lehetséges, hogy én teszem rosszul, amikor naponta újragondolok dolgokat és naponta hallatom véleményemet, és konfrontálódom a környezetemmel. Meggyőződésem, hogy nincs más út. Tőlem nem lehet olyan a világ, amilyen a „hát ilyen világ”.

Ha nem változtatjuk meg nem ilyenné, akkor olyanban fogunk élni, amit készen kapunk. Igenis hiszek a civil társadalomban, illetve abban hogy ők, a civilek változtatják meg, teszik élhetőbbé a világot. Sokszínűvé, nyitottá, kulturálttá. Csakis azok a civilek jönnek szóba, akik nem adták fel, akik nem nyugszanak bele, hogy „hát ilyen a világ”.

Nincsenek illúzióim: nagyon kevés a saját utat kereső és amellett kitartó polgártárs.

A többség? A többség egy része feladta és betagozódik. Pár év és megkeseredett ember lesz, akitől ellopták a jövőjét. Búsong majd a kocsmában, vagy depressziós hízásnak indult háziasszony lesz belőle, és sosem fogja felismerni, hogy a jövőjét ő adta oda. Prédaként kitette a külvilágának, azoknak, akiknek pontosan őrá van szükségük. Rá, aki már nem gondolkodik, nem akar más úton járni. Akinek elég, ha viszonylag békében van és nem hal éhen. Aki eközben nem képes már az elesettek iránti együttérzésre, ezért a segítségre sem.

Annyi bölcsesség jut eszembe. Ami leginkább ideillik: „Ahhoz hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni.” ( Hegel)

Mit kell megváltoztatni?  Aki nyitott szemmel jár és gondolkodik, két perc alatt talál maga körül olyan napi apróságokat, amit megváltoztathat, vagy legalábbis megpróbál megváltoztatni. (Hovatovább – hogy kicsit ezoterikus is legyek – a gondolat teremtőerejét is be lehetne vetni, bárkinek. Akinek van gondolata.)

A többség másik része? Ők jól vannak. Ők azt kapják, amit hinni akarnak, és hisznek is rendületlenül. Gondolat semmi. Kritika nulla. Napi szintű hitbeli megerősítés, pátosz, nagy szavak, semmi tartalom. Könnyen fogyasztható, nem fárasztó. Nekik ez maga a biztonság, az erő mely őket megvédi. Ezt hiszik. Rosszul teszik – szerintem. Igaz, ami igaz erős hitben nagyon nehéz megingatni valakit. Talán nem is kell. Viszont az elvakultság és a kételkedés teljes hiánya megakadályozza a fejlődést. A szellemi fejlődést mindenképpen.

Nem tudom frappánsan átkötni az előzőekhez a következőek. (nem is vagyok író)

Napok óta forgatom a fejemben ezt a köztársasági elnöki szerep – kérdést. Az Alaptörvényben ez vagyon írva: „Magyarország államfõje a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét…”

Tőlem fejezze ki. Legalább ő tudja, hogy mi az? Mármint a nemzet egysége. Szerintem ilyen nincs, nem volt és nem is lesz. Lehet beszélni összetartozásról. Tetszik, nem tetszik, összetartozunk. Összetart minket a határ. Összetart a nyelv. Ennyi. Nem jutott eszembe más, Ráadásul ez az összetartozás egyelőre távolról sem magasztos, inkább kénytelen.

Nagyon szeretnék nemzeti egységet! Meg is fogalmaztam a saját elképzelésem szerinti egységet. Csak abban lehetnénk jövőképesek, ha az egységünket a színességünk, a különbözőségünk adná, illetve az hogy egységesen ezt mindenki elfogadja.  Ahogy a természetben az egyetlen állandó dolog a változás, egy nemzetnél az egyetlen egyformaság a különbözőségek elfogadása lehetne.

Sajnos a világ nem ilyen.

" Ne féljetek!"

Elfáradtam.

Naponta százezer gondolat fordul meg a fejemben, amelyek végül elvesznek a semmiben.

Azt hiszem olyasmi ez a fáradtság, mint amikor a bokszoló iszonyú erővel indítja az ütést, mely a levegőbe vész.

Folyamatosan önigazolok. Keresem a régi bölcseket, olvasom az újabb gondolkodókat, hogy tudjam: én még rendben vagyok. Közben meg utálom magam, amiért egyre erősebben érzem, hogy a körülöttem lévő szélesebb világ idióta.

Most megint hihetetlenül nyitott az agyam és a lelkem, így megtalál számtalan pici kis „bölcselet”, amitől ideig-óráig jól érzem magam.

Például ma olvastam egy önmagamat igazoló gondolatot Jungtól: „mielőtt depressziót diagnosztizálnál magadon, győződj meg róla, hogy nem csak seggfejekkel vagy-e körülvéve!”

Nagyon nagyképű, lenéző és tényleg szégyenletes, de úgy érzem : IGEN Seggfejekkel vagyok körülvéve!

Hála az isteneknek, meg persze nekem, a közvetlen környezetem nem seggfejekből áll. De hát ki is kell menni az utcára! Naponta sok emberrel kell találkozni. Nekem meg muszáj olvasnom, hallgatnom a híreket. És mit látok, mit hallok? A tájékozatlan, műveletlen és gyáva közönséget.

Ez a világ (mai Magyarország) gyáva. Gyáva, mert tudatlan. Tudatlan, mert igénytelen.

Velem mi van? Nem vagyok tájékozatlan és nem vagyok tudatlan és gyáva sem. De! Hol vagyok én azokhoz az emberekhez, akiket én műveltnek, okosnak és bátornak tartok? Hol van az én tudásom ahhoz képest, amit TGM tud? Hol van az én műveltségem, kreativitásom Popperhez képest? Hol van az én bátorságom (a nem gyávaságom) azokéhoz képest, akik szembe szállnak ezzel mai magyar undorral?

Nem írtam eddig, mert nem tudom összefoglalni mindazt amit érzek, amit gondolok.

Amit muszáj most rögzítenem, az a magánnyugdíj-pénztári vagyon elkobzásának szép története. Mikor a polgárok legnagyobb része úgy döntött, hogy visszalép az állami rendszerbe, minden illúzióm elveszett, amit a társadalmunkkal kapcsolatban gondoltam.

Nem vagyok egy világlátott ember, de hiszem hogy ezt fejlett demokráciában, ahol tudatos polgárok élnek, akik felvilágosultak, akik tisztában vannak a jogaikkal, na ott ezt nem lehetett volna megtenni. Itt meg? Volt itt tömegmegmozdulás? Volt itt felháborodás? Nem volt.

Értem én a szavak szintjén, hogy az emberek féltek, hogy nem lesz nyugdíjuk. Azt is tudom, hogy ez a félelem is a tudatlanságból fakadt. Most mennyivel biztosabb a húsz év múlva nyugdíjba vonulók juttatása? Mindegy is.

Tudom azt is, hogy nagyon ellenszenves lehet mindez, amit leírok. Azért is írom le, hogy most már önmagam is szembesüljek saját, elítélő, ítélkező látásmódommal, azzal együtt hogy nem hiszek magamról túl sokat. A minimumot azt igen.

Azt is tudom, hogy sokkal megértőbbnek, toleránsabbnak kellene lennem polgártársaim iránt. Tudom, hogy tényleg félnek. Féltik a megszerzett kicsi kis valamijüket, féltik a biztonságukat, féltik a saját és gyermekeik jövőjét.

Itt megint – ahogy mindig – idealista leszek. Hiszem, ha például Poppert tanítanák, de legalább olvasnák, nem félnének. Sőt!  Ha egyáltalán olvasnának, igazi filmeket néznének az emberek, egyre kevésbé félnének, mert megtudnák, hogy a félelem bennünk van. Bennünk képződik, még akkor is, ha külső hatások váltják ki. A félelmet csak mi magunk győzhetjük le. A biztonságot mi teremtjük meg . A belső biztonság az, amitől elmúlik a szorongató félelem, nem a rácsok és korlátok.

Tudom. Évekig féltem. Évekig szorongtam. Évekig tartott, míg megértettem ennek a gyilkos érzelemnek a természetét. Ma már azt is tudom, hogy van produktív szorongás, ami inspirál, ami nem megfojt, hanem előrevisz.

„Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.”

Ezt mondja Popper. Én meg azt mondom: Hé, emberek! Miért engeditek meg hogy bárki ezt a csúfságot mérje rátok?! Nézzétek meg ki az, mi az, amitől féltek! Tényleg ijesztő? Tényleg? Biztos?

Távolról sem. A félelemgyár jelenkori vezetője, miniszterelnökünk. Nem minősítem, mert lemennék kutyába. (habár inkább „légy a kutyák királya, mint  királyok kutyája” – hogy e örökbecsűt is felidézzem)

József Attila szobrával kapcsolatban olvasgattam a netem.  Olyat láttam, amitől ezt az egész „újrablogolást” elkezdtem.

Viktor, kihajolva parlamenti dolgozószobája erkélyén azt találta mondani József Attila szobrát látván : „…ha már írt egy ilyen rendes verset a Dunáról…”

(itt az egész, érdemes megnézni : http://tv2.hu/naplo/video/kormanystart-ahogy-minden-elkezdodott )

Szóval, emberek! Ti tényleg féltek egy önmagát történelmi személyiségként vizionáló félművelt valakitől, aki magyar – hangsúlyozottan magyar – diplomásként nem tudja, hogy a vers nem a Dunáról szól?  „ írt egy ilyen rendes verset”   Mi ez? Mi ez az alpári kulturálatlanság?  Túlzás lenne ez részemről? Nem hiszem.

Művelt ember – a miniszterelnök meg legyen az! – nem mond ilyet, és nem így. Miért? Miért nemcsak nyelvbotlás, kis színes nyegleség ez? Mert művelt embernek ez nem így jön ki a száján. Ez a gondolat meg sem fogalmazódik benne.

Hé emberek! Ti féltek? Tőle? Miatta? Tőle, aki nem fél József Attila szellemiségétől? Aki mer vele pökhendi lenni?  Nem, nem! Nem túlzás ez! Ez sajnos jellemrajz. Ez a riport mindent elmond, mindenre magyarázatot ad és ezért felszabadít! Felszabadít, mert különbek vagyunk. Mert mi érzünk, érzékelünk.

Félreértés ne essék, Viktor nem azért nem fél Attilától, mert ő megküzdötte a maga poklát. Azért nem fél, mert hiányzik belőle valami….valami emberi.

Az én térdem megremeg József Attilától.

A torony ferde. Én meg nem értem. Én meg megint másképp látok

Nyaralni voltam. Itt: Gubbio-Firenze-Pisa-Velence.

Egyelőre még a levegőt kapkodom, mert többszörös sokkot kaptam. Például Firenze, úgy néz ki, hogy megy lassan az ember a kicsi szűk utcákon, több száz éves házak között, pár perc után kiér egy térre,ahol elébe tornyosul egy reneszánsz szobor, vagy egy dóm,esetleg egy palota. Ezerszám van a látnivaló. Erről nem tudok irni, tényleg látni kell.

A városban konkrétan tömeg van és hőség. Emberek százai – köztük mi is – órákat állnak sorba,hogy bejussanak egy templomba, vagy múzeumba.

Este emberek százai csoszognak az utcákon kimerülten, egyik kezükben egy üveg vízzel,másik kezükben egy térképpel. Ezt tettük mi is.

Természetesen pizzamérgezést kaptam. Természetesen sok fagyit ettem és természetesen ittam a kávét.

Vessenek meg érte: az olasz paradicsom édesebb és pirosabb. Az olasz tészta finomabb. A kávé és a fagyi is jobb. A péksütemény ropogós,friss.

Mégis,nem ez a legfontosabb,ami nagyon más,mint itthon. Itáliában szeretnek élni az emberek. Szeretnek egymás közelében lenni. Nem kapkodnak. Nyugodtan ücsörögnek és isszák a kávét, eszik a tésztát és beszélnek,beszélnek,beszélnek....

Firenze gazdag város,Pisa nem. Pisában is ezt tapasztaltam..

Magamról is új dolgokat tudtam meg. Például, hogy valószínűleg egy percet sem bírnék Indiában tölteni. Firenzében és Pisában is rengeteg a színes bőrű. Utálom ezt leírni, de nem szerettem ezt a közeget. Sosem tapasztaltam eddig,ezért merem most leírni. Ugye mindent meg kell tapasztalni,aztán lehet újraépíteni a véleményt. Én most ezt teszem. Nem a bőr színével van a baj. Nem az zavart,hogy színes bőrű turistákat láttam. Az rendben van. Az viszont elég testidegen, hogy Európa kulturális bölcsőjében az utcai és bolti árusok feketék. Tudom én,hogy nem egyszerű dolog ez, és tudom én hogy ez a globalizáció. Most azt gondolom, hogy valami nem stimmel ezzel a dologgal. Már a gyökereknél van baj.

Nem szerettem azt sem, hogy a szállodai kisegítő személyzet indiai volt. Engem szolgál ki egy ember,akinek a kultúrája régebbi mint az enyém. Országának a filozófiája számomra mintaértékű.

Nincs ez rendben.

A feketék más kérdés, azon még rágódom egy kicsit.

Még azt gyorsan megörökítem,hogy a ferde torony,nagyon,nagyon ferde. Nem is értettem,amikor láttam. A Dávid szobor lenyűgöző. Velence felfoghatatlan.

Tovább is lesz,mondom még.

Jól vagyok, mondhatni boldog. Nem egyedül voltam....tényleg,olyan ez most nekem,mint a mese.

(laptopot még mindig nem ismerem...elnézést kérek!)

újra

Lám itt vagyok.
Hatalmas űr keletkezett az éterben mióta nem irtam semmit Most az
van, hogy nem is nagyon tudok irni,mert ez a lányom laptopja,és nem találom a betüket. Leginkább a hosszú magánhanzókat és az egyéb karaktereket.
Miért van nálam a laptop?
Hosszú történet,nem biztos hogy elmesélem.
Minden megváltozott. Minden úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. A világ rendben működik (közben rátalálok a beűkre is!!!).
Velem az történt,hogy a racionális világom előkerült és most erősen ismerkedem vele.Igaz,ami igaz volt ennek előjele valamikor ősszel. Meg is irtam akkor iziben a tüskéim előbújását.
Egyébként a lényegi dolgok erősen jelen vannak bennem. Itt van a jóga,J.A, Pooper, hinduk, Buddha, Tao és a folyó.Nagyon fontos, hogy mindaz,amit az utóbbi tizen évben tanultam most nyer igazi értelmet. Most értettem meg a hangzatos bölcseletek nagy részét,mive most a gyakorlati vizsgáim ideje jött el.
Tudom mi fontos. Értem az ok-okozat törvényét.Ezért értemavilágot is körülöttem.
Egy cseppet sem vagyok feszült,pedig lehetne rá ok.
Ami az országban történik,teljesen rendben van.Ami a világban történik,teljesen rendben van. Nem lehet másképp.Ok-okozat.Ennyi és nem több.
Semmi kétségem afelől,hogy a Káli-júga végén vagyunk.Szépen összeomlik a világ azon minősége amiben jelenleg élünk. Nem történhet másképp.
Shiva ismét táncolni kezd.
Egyébként teljesen jól vagyok.
2010 deember 16.óta nem gondoltam arra,hogy nem akarok élni. Sőt!
Itt zárójelbe akartam tenni, hogy elnézést a hibákért,és igyekszek megtanulni laptopul, de nem találom a zárójelet.

Boldog

Szeretet, szerelem, törődés, hiányérzet, érzelmi biztonság, szenvedély, békesség, nyugalom, vágyakozás, várakozás, nevetés, simogatás, kedvesség, féltés, beszélgetés, hallgatás, figyelem, elfogadás, befogadás.

Szeretni és szeretve lenni.

Van ilyen.

Nem olyan rég zarándokoltam, hogy bizonyos dolgokat letegyek, más dolgokat megtartsak.

Pontosan azt hagytam az úton, aminek ott a helye és mindaz nálam van, aminek itt a helye.

Megérkeztem. Itthon vagyok.

És igenis: templom van a zarándoklat végén!

Boldog vagyok. Hosszú út után megtaláltam, amit hinni sem nagyon mertem.

Megérte az elmúlt pár év. Megérte a sok kínlódás, megérte az állandó önelemzés.

Megértem én is. Megértem a boldogságra. Tudom, érzem, hiszem, látom, hallom.

IS IT THE END

Never opened myself this way

Life is ours, we live it our way

The End